Vannak emberek, akik ugyanazokat a szavakat használják, mint mi. Mégis egészen másképp mondják ki őket.

Évek óta figyelem ezt. Nem magukat a szavakat, azokat mindenki ismeri, hanem azt, ahogyan elhagyják az ember száját. Mintha bizonyos szavak mögött nem csupán jelentés lenne, hanem egy egész élet.

Van, aki úgy mondja ki, hogy nagymama, hogy szinte érezni lehet a vasárnapi ebéd illatát. Nem a szó különleges, hanem az a sok szeretet, amely évtizedek óta benne maradt.

Van, aki egy település nevét ejti ki egészen másképp, mint az összes többit. Kívülállónak csak egy pont a térképen, neki azonban gyerekkori nyarak, nagyszülők, biztonság, kerékpározás, befőtt, frissen nyírt fű és esti tücsökciripelés. Egyetlen szó, amelyben egy egész gyermekkor lakik.

Van, aki azt mondja: anyu. Abból az egyetlen szóból többet lehet megtudni a kapcsolatukról, mint egy órányi beszélgetésből. Nem tudatos, egyszerűen csak így őrizte meg az emlékei között.

Van, aki egy kutya vagy egy macska nevét ejti ki úgy, hogy az ember rögtön tudja: azt az állatot még mindig szereti. Évek telhetnek el, de a hangsúly nem változik.

Van egy barátom, aki nő. Van egy település neve, amelyet egészen különös melegséggel mond ki. Ha ugyanaz a hangsor egy másik szóban szerepel, észre sem veszem. De amikor ezt a településnevet mondja ki, mintha egy pillanatra újra kisgyerek lenne. Nem a földrajzi nevet hallom, hanem a nagymamája szeretetét, a nagypapája óvó tekintetét és a gyerekkora biztonságát. Nem hiszem, hogy tud róla. Szerintem egyszerűen csak így őrizte meg magában azt a világot.

Van még egy szó, amelyet ugyanígy mond: a keresztnevemet. Néha kérem is, hogy mondja ki újra. Nem azért, mert a nevemet szeretném hallani, hanem mert ritkán hallani egyetlen szóban ennyi gyengédséget. Mintha a hangja ilyenkor nem is a jelenből érkezne, hanem valahonnan nagyon mélyről, olyan helyről, ahová a legtöbben már régen nem tudunk visszatalálni.

Azóta még jobban figyelem az embereket. Arra jutottam, hogy vannak szavak, amelyeket nem a nyelvünkkel mondunk ki, hanem az emlékeinkkel. Talán ezért van az, hogy egyetlen szó néha nem is egy szó, hanem valaki, aki már nincs ott. Vagy valaki, akit soha nem szeretnénk elveszíteni. Talán ezért vannak szavak, amelyeket soha nem tanulunk meg közömbösen kimondani.