Volt egy időszak, amikor azt hittem, már értem az együttműködésünket.
Nem vakon használtam az AI-t. Nem lustaságból, nem azért, hogy helyettem gondolkodjon. A kérdéseim rendesen megvoltak fogalmazva. Pontosak voltak, kimértek, alaposan körülírók. Vázlatokat, vitaanyagokat kértem, nem kész, szerkesztett anyagokat. Tudtam, mit akarok tőle, és azt is,hogy mit nem. Azt hittem, ez már tudatos használat.

Nem vettem észre, hogy közben valami más is történik. Nem a tartalommal, az érvekkel, a szakmaisággal. Hanem azzal, ahogyan megszületett, kinézett az anyag.

Volt egy szöveg, amit leadtam. Nem volt rossz. Sőt. Korrekt volt, letisztult. A helyén volt minden mondat. Nem lógtak ki belőle a kötőelemek sem. Nem volt benne felesleges kör, vagy botlás. Még az a kis emberi bizonytalanság sem, ami engem jellemzett.

És pont ez volt a baj. A beavatott szem azonnal kiszúrja az ilyet. A ritmust, a simaságot, a túl pontos hangsúlyokat, a  hibátlan szerkezetet. Azt, hogy nincs benne az a pár mondat, amit az ember utólag szégyell, de mégis ott hagy, mert belőle jött. Nem volt benne felesleges düh, nem volt benne túlgondolt magyarázat, nem volt benne az a kis „ezt most miért így írtam le” érzés.

Túlzottan rendben volt. A főnököm nem kezdett vitatkozni. Nem javított bele. Nem kérdezett. Nem kért új verziót. Egyszerűen visszadobta. Azt mondta: „Ez nem erre való, barátocskám. Az AI nem azért van, hogy helyettesítse a munkádat. Ha tudná, már nem dolgoznál itt. És ha így folytatod, veszélyt hozol a fejemre és a sajátodra is.”

Nem volt benne indulat. Nem volt benne lekezelés. Csak rutin. Látszott rajta, hogy már sok ilyet látott. Nem csak erről az anyagról szólt az ügy. Látszott, hogy nem először találkozik AI által készített dolgozattal. Felismerte azonnal.

Akkor értettem meg, hogy nem az a kérdés, használtam-e az AI-t. Hanem az, hogy látszott. Hogy a stílusom elkezdett eltűnni. Nem lecserélődött, elmosódott, feloldódott egy olyan nyelvben, ami bár korrekt volt, de nem az enyém.

Nem vettem észre időben. Mert belülről hatékonynak tűnt. Gyorsabbnak, tisztábbnak. Kevesebb belső súrlódással járt. Nem kellett végigmenni azokon a kerülőkön, ahol az ember előbb összezavarodik, majd információt gyűjt és azok alapján letisztáz, majd dönt. Megküzd a feladatával. De a siker az övé. Ha kudarcos, hát az is. És ez a természetes.

Ott álltam, és rájöttem, hogy nem csak a kérdéseimet szerveztem ki. Hanem az arcomat is. Azt, ami felismerhetővé tesz. Ami miatt egy anyagra rá lehet mondani: „ezt ő írta”. Ez már nem technikai kérdés volt. Ez megélhetési, erkölcsi és személyes. Határkérdés.

Világossá vált: nem elég figyelni arra, mit csinál az AI. Arra is figyelni kell, mit csinál közvetve belőlem. Mert ha eltűnik az emberi hang, a botlás, a felesleges kör, akkor nem lettem jobb.

Csak cserélhetőbb.