Azt hisszük, hogy a számok csak a matematikához tartoznak. Amikkel mérnek, számolnak, összeadnak és kivonnak. Pedig vannak számok, amelyek nem mennyiséget jelentenek, hanem egy egész életet.

Valakinek a gondolataiban néha csak egy évszám ugrik be. Egy forradalom, egy születés vagy egy veszteség napja, másnak egy házszám. Ott nőtt fel, ott volt először szerelmes, onnan indult el a világba. Van, akinek egy telefonszám marad meg örökre, pedig már régen nem él a vonal.

Egy sportoló talán a mezszámát őrzi. Nem azért, mert festék került egy trikóra, hanem mert egyszer abban a mezben lett valaki. Egy orvosnak egy kórterem száma jelenthet sokat. Egy katonának egy alakulat száma. Egy zenésznek egy koncert dátuma.

Néha egyetlen szám mögött több történet rejtőzik, mint egy egész regényben.

Érdekes, hogy kívülről ezek teljesen jelentéktelennek tűnnek. Ha valaki kimondja, hogy tizenhárom, ötvenhat vagy százharminc, a legtöbben csak egy számot hallanak. Akihez azonban tartozik, annak egy egész világ rejtőzik mögötte.

Talán mindannyian hordozunk néhány ilyen számot. Olyanokat, amelyekről csak mi tudjuk, hogy valójában nem számok.

Hanem emlékek.

Van egy barátom, aki nő.

Ha vele beszélgetek, előbb-utóbb egészen biztosan elhangzik egy szám

130

Ennyi négyzetméteres a lakása. Első hallásra ez nem több egy adatnál. Egy szám. De neki ennél sokkal többet jelent. Ebben a százharmincban benne van sok év munkája, a kitartása, egy jó döntés, egy otthon, amelyre büszke, és egy életforma, amelyet saját erejéből teremtett meg. Jó helyen van, ízlésesen van berendezve, az irodája is ott működik. Amikor erről beszél, valójában nem a lakást mutatja meg újra és újra, hanem azt az utat, amely odáig vezetett.

Én pedig ilyenkor mindig mosolygok. Na nem rajta.

Inkább azon, hogy szinte már várom, mikor hangzik el újra a százharminc. Néha az az érzésem, hogy ha két-három órát beszélgetünk valamiről, ez a szám valahogy megtalálja az utat a mondatok közé. Néha szándékosan arra terelem a beszélgetést, mert tudom, hogy előbb-utóbb úgyis elhangzik. Aranyos és büszke, amikor mondja. Ő valószínűleg most mosolyog ezen. Vagy azt mondja, már megint piszkálom.

Pedig nem.

Csak észrevettem, hogy ez lett az ő száma.

Az enyém egészen más.

Az öt.

Gyerekkoromban még csak egy szám volt a többi között. Később mezszám lett. Aztán egyre több helyen bukkant fel az életemben. Volt, amikor véletlennek hittem, később már nem voltam benne biztos, hogy az.

Ötös mezben játszott a legfontosabb ember az életemben.

Az ötödik esszékötetemet írom.

A címe is egyszerűen csak ÖT. Az első esszé címe: Az öt arcú csoda.

Mintha ez a szám csendben végigkísérte volna az életemet, én pedig csak jóval később vettem volna észre, hogy mindig ott volt mellettem.

Nem hiszek abban, hogy a számok irányítják a sorsunkat. Abban viszont igen, hogy mi magunk töltjük meg őket jelentéssel.

Egy kívülállónak a százharminc csak egy lakás mérete. Nekem egy barátom története.

Az öt pedig másnak nem jelent semmit. Nekem egy rendszer. Egy mezszám, egy könyv. Emlékek, emberek. Talán egy kicsit én magam is.

Lehet, hogy ezért szeretem a számokat. Nem azért, mert pontosan kifejeznek valamit.

Hanem azért, mert néha többet mondanak az emberről, mint a szavai.

És ha egyszer valaki megkérdezné tőlem, melyik a kedvenc számom, talán nem is a számot mondanám ki.

Hanem azt az embert, aki miatt azzá vált.