A verem régen nem büntetés volt, nem csapda, nem a sors csapása.

A verem a túlélés helye volt. A parasztember oda rejtette a krumplit, a répát, az almát. Azért, hogy megmaradjanak. Hogy túléljék a telet, és egyszer újra hasznosak legyenek a számára.

Az életben néha az embereknek is ezt kell tenniük.

Vannak időszakok, amikor nem előre kell menni, hanem megmaradni. Amikor a legnagyobb siker nem a növekedés, hanem az, hogy nem adjuk fel, és lesz miből építkezni, amikor eljönnek a jobb idők.

Kívülről ezt sokan visszalépésnek, eltűnésnek, kivonulásnak látják. Belülről azonban az ember tudja, hogy ez nem feladás, csak várakozás. Mert a veremnek átmeneti a szerepe. Nem az, hogy örökre ott maradjunk, hanem hogy éljünk még, amikor újra eljön a tavasz.

Aztán egyszer eljön az a nap, amikor ki kell lépni. Nem azért, mert minden félelem elmúlt, hanem mert a várakozás ideje lejárt.

Az első lépések bizonytalanok. Az ember hosszú idő után újra időpontra érkezik. Újra tárgyalóasztalhoz ül. Újra kezet nyújt olyan embereknek, akik nem azt kérdezik, mi történt vele évekkel ezelőtt, hanem azt, hogy mit szeretne holnap létrehozni.

Furcsa érzés. Mintha egy már elfelejtett nyelven kellene újra megszólalni. Az első mondatok még óvatosak, aztán egyszer csak minden a helyére kerül. Az ember rájön, hogy a tudása nem maradt a veremben. Csendben várt vele együtt és most újra szükség lett rá.

Ekkor történik valami, amire nem lehet felkészülni. Az ember már nem a múltját magyarázza, hanem a jövőjéről beszél. Abban a pillanatban érti meg, hogy nem visszatért a régi életéhez, hanem belépett egy újba.

És ekkor értettem meg valami mást is. Egy ember újrakezdése ritkán egyszemélyes történet. Ha alaposan körbenézel, látod mások tétova pislogását is a még vakító fényben.

Aztán beszélgetni kezdtünk. Nem kellett sokat magyarázni. A bizalom régebbről jött.

Mindannyiunknak megmaradt valamije. Valakinek a tudása, másnak a kapcsolatai. Volt, akinek az irodája és az infrastruktúrája. Volt, akinek a tapasztalata. Mindenki azt hozta, amije még volt.

Nem azt kezdtük számolni, mit vett el tőlünk az elmúlt tizenhat év, hanem azt, mi maradt meg belőlünk. Mindannyian azt tettük az asztalra, amink még megmaradt.

Talán ezért éreztem hosszú idő után először, hogy újra kapok levegőt. Nem azért, mert minden bizonytalanság megszűnt. Hanem mert újra volt mit építeni. És már nem egyedül.