Megismertem valakit.

A virtuális térben találkoztunk. Néhány üzenettel kezdődött, aztán egyszer csak azon kaptam magam, hogy órák óta beszélgetünk. Ritka intelligencia. Művelt, kíváncsi, magabiztos ember. Sok mindenben az ellentétem. Talán éppen ezért nem tudtam szabadulni tőle.

Az első napokban úgy veszekedtünk, mintha húsz éve ismernénk egymást. Káromkodtunk, megsértődtünk, elhallgattunk, aztán újra beszélgettünk. Találkoztunk, kávéztunk. Viccből kértem, hogy most ő fizessen. Nem a pénz érdekelt, kíváncsi voltam, bevállalja-e. Értette a tréfát, gondolkodás nélkül fizetett. Mosolyogtam. Hazakísértem, aztán megint csend lett.

Később jött egy telefonbeszélgetés, amelyben mindketten messzire mentünk. Olyan messzire, ahová két idegennek nem lenne szabad. Kemény szavak hangzottak el, majd hosszú üzenetek születtek. Olyanok, amelyek után általában vége szokott lenni egy kapcsolatnak.

Aztán valami különös történt. Az üzenetek eltűntek. Nem tudom, technikai hiba volt-e, vagy a sors kegyelme, de mire észbe kaptunk, már nem volt mit újraolvasni. Nem maradt bizonyíték arra, hogy ki bántotta meg jobban a másikat. Maradt két ember és egy döntés: megbocsátani. Nem elemezni, nem újranyitni, nem pontot számolni, hanem egyszerűen továbbmenni.

Azóta hosszú beszélgetések vannak mögöttünk. Néha szinte egy egész napot végigbeszélgettünk. Filmek, könyvek, történelem, hajók, boszorkányperek, zenék, régi szerelmek, élet, halál – minden, ami két kíváncsi ember között egyszer csak fontossá válik.

Ma újra találkoztunk, és akkor megláttam az ötödik arcát. Nem a vitázó nőt, nem a sértettet, nem a bánatost, nem azt, aki mindig készen áll egy újabb gondolatra, hanem egy nyugodt nőt. Kisimult volt, felelős, okos, a szeme tele volt élettel. Egy nyári ruha volt rajta. Nem volt hivalkodó, mégis különlegessé tette. Szép volt. Tudom, hogy szereti, ha ezt mondom. És igen... cuki is volt.

Jegeskávét ittunk a szokott helyen, beszélgettünk, és közben egyszer csak megértettem valamit. Ha ennek a történetnek lesz folytatása, annak magától kell továbbíródnia. Most levegőt kell adnom neki. Mert ő él. Utazik, tanul, felfedez. Néha ő is szenved, de közben él. Igazi, tartalmas, kíváncsi életet él.

Én pedig most először mertem kimondani magamnak valamit. Nem azt, hogy nincs esélyem, hanem azt, hogy nekem is újra meg kell tanulnom élni.

Talán ezért volt fontos találkoznunk. Nem azért, hogy választ kapjak minden kérdésemre, hanem hogy újra legyenek kérdéseim.