Volt egy pont, amikor észrevettem, hogy megváltozott a sorrend.
Korábban, mielőtt kérdeztem, gondolkodtam. Sokszor zavarosan, akár lassan, néha feleslegesen. Csak azután kérdeztem. Visszaigazolásért, pontosításért, jobb nézőpontért.

Egyre inkább fordítva történik. Már megúsznám a kérdezés néha fáradtságos mivoltát.
Elég, ha felmerült egy kérdés, egy döntési helyzet, egy gondolatfoszlány - és már nyúltam is érte. Nem azért, mert nem tudtam volna végiggondolni az adott kérdést. Hanem mert nem volt kedvem végigmenni azon az ismerős belső úton. Azon a kerülőn, ahol az ember előbb összezavarodik, mielőtt kitisztulna a kép.

Az AI-jal egyszerűbbnek tűnt. Simábbnak, kulturáltabbnak és a legkevésbé fáradtságosnak. Még a kérdezés felelőssége sem terhelt, és megkímélt a saját kételyeimtől is.

Eleinte ezt hatékonyságnak hívtam, és „heuréka” élményem volt. Megvan a titok, a mit-hogyan. Innen már csak… és határ a csillagos ég.
Azt mondtam:
„Nem veszem el a gondolkodást magamtól, csak lerövidítem, hatékonnyá teszem.”

És ez részben igaz is volt.

Csakhogy közben eltűnt valami egészen apró, de fontos dolog: az a pár másodperc csend, amikor még nem kérdezel senkit. Amikor csak ott van a kérdés benned. Még mérlegelsz. Még módosíthatsz, mielőtt kimondod. Még megvan a kontrollod a dolgaid felett, önmagad felett.

A belső monológ elkezdett kikopni, ahogy a gondolkodásom felszínessé vált. Nem látványosan, nem egyik napról a másikra. Csak halkabban szólt, rövidebb lett, néha el sem indult.
Nem az történt, hogy nem voltak gondolataim. Hanem az, hogy nem vártam meg, hogy megérjenek.

Ez a változás nem lustaságból adódik. Inkább egy újfajta reflex. Ha van eszköz, ami azonnal reagál, az ember előbb kérdez, mintsem végiggondol. Előbb strukturál, mint hogy teret hagyna a kuszaságnak. Pedig sokszor ebből a folyamatból születik valami fontos érték.

Ekkor még nem éreztem a veszélyt. Nem volt hiányérzetem. Sőt. Hatékonynak, kontrolláltnak tűnt minden. Utólag látom, hogy ez volt az a pont, ahol a gondolkodás már nem az út volt, hanem csak egy kétes eredmény. Maga a kérdés vált az eredménnyé.

És ez egy idő után negatívan hatott a teljesítményemre, a munkám minőségére.
Nem azt tanultam meg ekkor, hogy az AI rossz volna. Sokkal inkább azt, hogy a gondolkodás nem csak a válaszokról szól. Hanem az odáig vezető, néha feleslegesnek tűnő kerülőutakról is.

Ezt akkor még nem nagyon bántam. Viszont megőriztem magamban megfigyelésként. Tudtam, hogy ezzel a kérdéssel hamarosan foglalkoznom kell.

Most, hogy egyre inkább tanulom az AI-eszköz használatát, tisztán látom, hogy ez még csak a kezdete a felmerülő kérdéseknek, problémáknak.
Nyitottan várom a többit.