Van egy különös szokásunk. Szeretünk mosolyogni a múltunkon.

Ha előkerül egy fénykép a kilencvenes évekből, nevetünk a ruhákon, a frizurákon, a zenéken. Mintha egy kicsit szégyellnénk azt a világot. Pedig akkor senki sem érezte cikinek. Akkor az volt a jelen.

Van egy barátom, aki időről időre küld nekem egy dalt. Azt mondja, hallgasd meg, szerintem tetszeni fog. Néha csak a zene marad meg belőle. Néha azonban egy gondolatot indít el. Most Majka Mindenki táncol című dalát küldte.

Ahogy sorra idézi fel a kilencvenes éveket, az Éva vermutot, a kopott diszkókat, a pénztelenséget és azt a sajátos hangulatot, egyszerre mosolyogtam és elgondolkodtam. Mert valóban ilyen volt. Nem volt sok pénzünk. Sokszor a zsebünk alján lapuló aprót is megszámoltuk, mire költjük. Mégis, amikor péntek este felkapcsolták a fényeket a táncparketten, úgy éreztük, hogy mindenünk megvan.

A világunk nem volt tökéletes.

De a miénk volt.

Ma könnyű azt mondani, hogy egyszerűbb idők voltak. Könnyű nevetni a régi zenéken vagy a diszkók neonfényein. De azok a helyek nem azért maradtak meg bennünk, mert különlegesek voltak. Ha ma újra belépnénk ugyanabba az épületbe, talán fel sem ismernénk benne azt, amit egykor imádtunk.

Mert nem a hely volt különleges.

Mi voltunk azok.

Ott nevettünk hajnalig, és úgy táncoltunk, mintha nem létezne a másnap. Megszülettek az első szerelmek, az első csalódások, az első barátságok, amelyek közül néhány egy életre megmaradt. A falak nem őriznek emlékeket.

Az emberek igen.

Azt hiszem, minden nemzedék ugyanígy jár. A mai fiataloknak is megvannak a saját helyeik, a saját zenéik, a saját divatjuk. Egyszer majd rájuk is mosolyog a következő generáció, és talán azt mondják: milyen furcsák voltatok.

Pedig ők sem lesznek furcsák.

Csak egy másik korban voltak fiatalok.

És amikor egyszer visszagondolnak ezekre az évekre, nem a telefonjukra, nem a ruhájukra vagy a slágereikre fognak emlékezni. Hanem arra az érzésre, hogy előttük állt az élet, és minden péntek este úgy indultak el otthonról, hogy bármi megtörténhet.

Ezért nem szabad kinevetnünk a múltunkat.

Mert amit ma cikinek látunk, az valakinek éppen a legszebb emléke.

És talán egyszer majd mi is rájövünk: nem a diszkók voltak különlegesek, nem az Éva vermut, nem a kilencvenes évek.

Hanem az, hogy akkor még mindenki táncolt.

Akkor még nem tudtuk, hogy egyszer ezekre az estékre fogunk a legszívesebben visszagondolni.