Nemrég találtam egy régi Presser-dalt.

Nem tudom, kinek írta a szerző. Talán nem is fontos. Lehet, hogy egy ismerősének, lehet, hogy valaki egészen másnak.

Olvasás közben azonban nem a szerelmi vallomás fogott meg. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy leragadtam egyetlen szónál.

„Ugye.”

Milyen furcsa szó. Olyan természetesen mondjuk ki, hogy észre sem vesszük, milyen súlya van. Pedig néha egyetlen „ugye” többet jelent, mint egy egész szerelmi vallomás.

Amikor kimondjuk, hogy: „Ugye ott leszel?”, valójában már rég nem azt kérdezzük, eljön-e. Azt kérdezzük, hogy számíthatunk-e rá akkor is, amikor nehéz lesz.

Az ember életében sok kérdést feltesz.

Szeretsz? Ráérsz? Eljössz? Segítesz?

De van néhány kérdés, amelyre nem is választ vár.

Csak azt szeretné, hogy a remény és a bizalom megmaradhasson.

Ilyen az „ugye”.

Talán ezért mondjuk ki egyre ritkábban ezt a szót. Gyerekként ösztönösen használjuk, felnőttként pedig egyre óvatosabban. Mert minden kimondott „ugye” mögött ott van a sebezhetőség is. A beismerés, hogy a másik ember fontos nekünk. Hogy számít a válasza, még akkor is, ha ki sem mondja.

Azt hiszem, ettől félünk a legjobban. Nem attól, hogy egyszer majd nem szeretnek bennünket. Hanem attól, hogy kimondunk egy halk „ugyét”, és nem érkezik rá válasz.

Talán ezért olyan szép ez a dal.

Nem nagy eskükről beszél. Nem örökkévalóságról. Csak apró hétköznapi dolgokról.

Adj, amikor kérni kell. Fogj meg, amikor elesem. Nevess velem.

Lopd vissza a jókedvemet. És legyél ott.

A szeretet talán nem is a nagy mondatokban lakik. Hanem ezekben a halk, szinte észrevehetetlen kérésekben.

Mert aki egyszer őszintén kimondja azt, hogy:

„Ugye ott leszel?” az már nem ígéreteket kér. Hanem bizonyosságot.

És talán nincs is annál nagyobb ajándék, amikor valaki erre nem ígérettel felel, hanem a jelenlétével.

Nem tudom, kinek írta a szerző ezt a dalt. Talán nem is fontos. Egy igazán szép dal egyszer csak túlnő azon, akinek született. És egy napon azon kapjuk magunkat, hogy már nem is róla szól.

Hanem valakiről, aki egyszer csak eszünkbe jutott, miközben hallgattuk.