A gondolatok furcsa élőlények. Nem kell nekik semmilyen környezet. A gondolat nem tiszteli a díszleteket: átmegy mindenen, mint a huzat. Lehet Alicante kikötője vagy a Váci utca kövezete, a tenger morajlik vagy a belváros zúg - benned mégis ugyanaz a háttérzaj szól. Az ember minden útra ugyanazt pakolja: önmagát. És azt nem lehet otthon hagyni. Nem marad a szekrényben, nem ül a sarokba, nem mondja, hogy „majd én itt maradok, érezd magad jobban máshol”. Jön. Minden mással együtt.

 

És egyszer csak észreveszed: ugyanazt érzed a tenger mellett, mint a metrómegállónál. Ennyit ér a díszlet. Az első pár nap még csodálkozol. A második héten már csak nézel ki a fejedből, semmi újat nem látsz. A harmadik hónapban pedig már nem is látod a környezetet. A tested sétál, de az elméd valahol egészen máshol kóvályog. A külső környezet legfeljebb hazudik neked pár hónapig, hogy jobb lesz. Nem lesz jobb. Nem old meg semmit, legfeljebb késleltet. A gondolat addig elszáll, majd visszajön. Mindig visszajön. Pont oda és úgy, ahogy legutóbb abbahagyta a rinyálását.

 

Nem számít, hol állsz vagy hol járkálsz. Az számít, ki az, aki ott jelen van. Mert a városok változhatnak. A templomtornyok, a tengerpart, a kivilágított utca – mind csak háttér. A fényképeken jól mutatnak, de a valóságban hosszú távon nem csinálnak veled semmit. Az újrakezdés nem helyfüggő, hanem emberfüggő. Ha belül rendetlenség van, azt a tenger sem mossa ki. Ha belül rend van, azt a város zaja sem töri meg. Ha belül fáj valami, azt nem gyógyítja a hegyi levegő. Ha belül erős vagy, akkor a metróaluljáró sem húz le.

 

A városok lehetnek mások – belül minden ugyanaz. Ez nem rossz hír. Ez csak annyit jelent: az ember hiába cserél díszletet, nem veszíti el önmagát. És igazából senki sem szeretne más bőrében lenni. Elég neki a saját terhe.

​