Egy történet a kilencvenes évekből.

Arról, hogy mit jelent valójában „magadra húzni” egy ügyet.

 

 

Amit magadra húzol

 

„Ebben a szakmában egy dolgot hamar megtanulsz: soha nem az adóssal lesz bajod, hanem a megbízóddal.”

Megcsörrent a mobilom, Edó hívott.
– Csabi, itt van a házban négy kigyúrt alak. Veled akarnak beszélni. Próbáltam elküldeni őket, nem ment.

Egy érces, akcentusos hang szólalt meg:
– Barátom, nem neked való az energetikai piac. Állj le. Különben visszajövünk.

– Várj meg. Már a kocsiban vagyok. Tizenöt perc.

Edó a kapuban várt. Nem tett szemrehányást. Tudta, mivel keresem a kenyeret. Tudtuk, hogy ez benne van a pakliban. Amikor elvállalsz egy ügyet, nem tudod, mit húzol magadra.

– Edó, pakolj. Indultok Milánnal a reptérre.

Fel voltunk készülve. Tudtuk, hogyan és hová. Bizonyos szakmákban a család nem erő, hanem gyenge pont. Megöleltük egymást, beültem a kocsiba és elindultam az irodába. Az utat végig telefonáltam.

– Sanyikám, kérdezd ki az utcát. Kell valami a kocsijukról.

Sanyi bácsi régi emberem volt. Mindenkit ismert, lent és fent is. Milánt különösen szerette, a saját fiát veszítette el évekkel korábban. Tudtam, hogy ha ő rááll erre az ügyre, lesz eredmény.

Az irodában már dolgoztak. Egy ügy kilógott a többi közül, orosz érdekeltség, nagy pénzzel. Valakinek járt a szája.

Sanyi hívott:
– Főnök, fekete AMG. Van rendszámtöredék. Kevés ilyen fut a városban.

– Menj rá.

Éjfél körül újra csörgött:
– Megvannak. Nem komoly emberek. Egy órán belül a főnökük neve is meglesz.

Reggelre minden a helyén volt.

Felhívtam a megbízómat.
– Most megyek.
– Nem alkalmas – mondta.
– Remélem, hamarabb odaérek, mint az oroszok.

Elhallgatott. Megértette.

Két hónapig dolgoztunk. Nem lazítottunk. Mindent összeszedtünk.

Felhívtam Szergejt, a verőemberek főnökét.
– Egy óra múlva az InterContinentálban. Egyedül gyere.

Várt. Elé tettem a mappát, belelapozott.
– Mit akarsz?
– Garanciát.

Ennyi volt.

Két óra elteltével már a vezérigazgatónál voltam. Átadtam neki a telefonomat.
– Kérdezd meg a feleségedet, mit lát az ablakból.

– Három fekete kisbuszt… és embereket. Mintha várnának valakire.

– Az én hívásomra várnak. Zárjuk le itt.

Otthagytam a mappát, kimentem.

Vége volt.

Edó megszerette az új életet. Milánnak jó iskolája lett, ő kosarazott, úszott, befogadták.
– Én itt akarok élni – mondta.

Gyakran jártam hozzájuk. Nem egyenesen mentem. Bécs, átszállások, Barcelona, bolyongás, Tarragona. Edó kiszúrta volna, ha követnek. Mindent kiszúrt.

Cambrilsban már nyugodtak voltunk.

A sors iróniája, hogy később a két cég kibékült. Mindkettő felkért, hogy dolgozzak nekik. Hat évig tartott.

Ez volt a kilencvenes évek.

Én, Csabi, csak egy mellékszereplője voltam.

Amit magadra húzol, azt végig is kell vinni.