A konyhában túl világos volt.
Nem az a barátságos fény, amit az ember magának jó érzéssel elképzel, hanem az a könyörtelen világosság, ami mindent megmutat, olyat is, amit inkább nem kéne. A nevében is benne van: hideg fény.

A vízforralóban a víz már egy ideje forrt, de egyikük sem szólalt meg, várták, hogy az automata kikapcsolja.
Ő az asztalnál állt, a kezében egy csészével, amit már egyszer elmosott, mégis újra végighúzta rajta a szivacsot. Nem volt koszos. Csak jó volt csinálni valamit, ami gyakorlatias, hasznos.

A másik a pultnak támaszkodott, nem nézett oda. Pontosan tudta, hol áll a másik, milyen szögben tartja a vállát, hogyan dől egy kicsit balra, amikor fáradt. Ezt már régen megtanulta.

A csend nem volt feszült. Inkább sűrű.
Olyan, amiben az ember nem szívesen mozdul, nehogy megtörje a csendet, ami által belekeveredjen egy olyan beszélgetésbe, aminek a folyamata nem befolyásolható és a vége sem kiszámítható.

Most kéne.
Ez a gondolat mindkettőjük fejében motoszkált, ez már egy ideje így volt. Olyan régen együtt vannak már, hogy úgy gondolták, már mindent megbeszéltek. Most mégis...

A víz felforrt.
A forraló végre automatikusan kikapcsolt. Egy kattanás, túlságosan hangos. De lassan elhalkult végre.

– Kérek egy teát – mondta végül az egyikük.
Nem azért, mert tényleg kért, hanem mert valamit mondania kellett. Ebből csak nem indul el egy beszélgetésfolyam, gondolta.

– Mindjárt – válaszolta a másik.
A hangja rendben volt, túlságosan is rendben. Még éppen csak nem kimért, de azért távolságtartó.

A csészék összekoccantak. Egy pillanatra mindketten megfeszültek, mintha valami eltört volna. Nem történt semmi, a csészék nem sérültek, de mint mostanában egyre gyakrabban, a váratlan zaj összerezzentette mind a kettőjüket. Szerették a hozzájuk simuló csendet.

Ne most.
Ez már csak az egyikük fejében volt jelen. Pedig talán éppen most kéne.

A víz lassan töltötte meg a csészéket. Lefelé néztek, így nem kellet egymás arcára még csak pillantaniuk sem. Jó volt, hogy nem kellett látniuk egymást. Egyfajta zavart éreztek, ha egymásra néztek. Valamiféle szégyenérzetet attól, hogy már nem azt látják a másikra nézve, amit korábban. Régebben keresték egymás tekintetét és ha elkapták, percekig meg is tartották.

– Sokáig maradsz ma? – kérdezte a pultnál álló.
Ez sem volt igazi kérdés. Egy általános, "csak, hogy valamit mondjon végre valaki" kérdés volt, amire választ sem várt, sőt imádkozott, hogy megmaradjon a biztonságot adó csend.

– Nem tudom – jött a válasz. – Attól függ.

Csak röviden válaszolt, így is attól félt, hogy kiegészítő kérdést kap, és belekeverednek egy sehová nem vivő beszélgetésbe. Akkor lehet, hogy rá is kell néznie. Az pedig kiválthat egy olyan érzést, amivel nem biztos, hogy tud kezdeni valamit, de még félelmetesebb, hogy nem vált ki semmit, és az még rosszabb, mert utána napokig rossz a lelkiismerete. Hiszen szerette, még most is szereti.

A tea gőzölgött, nem akarta kavargatni, mert az mindig zavarta a másikat. Egyébként is jó a csend, pont én törném meg?

Ha most megszólalok, nem lehet visszacsinálni, ha zörgök ő fog megszólalni.

Az asztalon volt egy morzsa. Apró, jelentéktelen valami. Az egyikük odanyúlt, letörölte. A mozdulat túl lassú volt ahhoz, hogy hirtelen reflexből való legyen.

– Hideg lesz – mondta a másik.
Nem tudni, mire értette. Talán a teára, vagy a kinti levegőre. Esetleg a kapcsolatukra. De az nem jövőidő, sajnos már a jelenben az.

A konyhában minden a helyén volt.
Pont ez volt a baj, már nem volt benne élet. Ez nem a valamikori élettel, illatokkal teli konyhájuk. Ez már csak egy rideg, idegen tér, némi bútorral és túlzottan nagy renddel.

Az ajtó felől zaj hallatszott, valaki elindult kifelé. Nem csapta be az ajtót, csendben behúzta maga után, nem is nézett vissza.

A másik ott maradt a csészével a kezében. A tea már nem gőzölgött, iható volt. Pont jó.

A mondat, ami mindkettőjükben motoszkált, a levegőben maradt. Nem hangzott el, nem is fog.

A konyha még csendesebb lett. Pont olyan, mint mostanában mindig.