Én szerencsés ember vagyok. Több mint negyven évig élhettem egy olyan nő mellett, aki megélte mindazt, amit mások csak mondanak. Edó soha nem hangoztatta, hogy mennyire becsületes, mennyire őszinte vagy mennyire jószívű. Egyszerűen ilyen volt. És amikor ennyi ideig élsz valaki mellett, aki természetes módon hordozza az alapvető emberi értékeket, utána nagyon hamar felismered, ha valaki csak hangoztatja azokat.

 

Ebből adódóan tudom, hogy figyelmeztető jel, amikor valaki evidenciákat hangoztat. Mert az evidencia, ha kimondják, már nem evidencia többé.

 

Az evidenciákat hangoztató ember azzal manipulál, hogy kimondja azokat a mondatokat, amelyeknek maguktól kellene működniük. Én mindig őszinte vagyok. Én becsületesen oldok meg mindent. Én nem pletykálok. Én csak jót akarok. Minél gyakrabban ismétli, annál biztosabb, hogy valami nincs rendben nála. Az evidencia kimondása mindig védekezés. Aki védekezik, az fél. Aki fél, az takargat. Aki takargat, az nem tiszta. És aki nem tiszta, az gyakran intrikus is.

 

Az intrika nem látványos. Nem hangos. Inkább lassú, finom, csúszós mozgás. Úgy kezdődik, hogy valaki melléd lép és odaszúr valami apró kritikát. Egy én csak jót akarok kezdetű megjegyzést, ami valójában penge. Az intrikus ember abból él, hogy másokat lejjebb tol, téged pedig feljebb húz. Így épít szövetséget. Ha ugyanazt kritizáljátok, már összetartoztok. Ha együtt beszéltek ki valakit, akkor már egy oldalon vagytok. Ez az intrika szerződése: közös ellenségért cserébe közös lojalitás.

 

Csakhogy ez hamis lojalitás. Mert az intrikus ember a következő beszélgetésben már téged minősít. Ugyanolyan könnyedén, ugyanazzal a mosollyal. Ő nem kötődik senkihez. Csak a pillanathoz. A szerephez. A haszonhoz.

 

Az intrikus ember nem érti meg, hogy a kritika, amit másokra szór, a saját bizonytalanságából fakad. Aki tényleg biztos magában, az nem foglalkozik mások testével, ruhájával, szokásaival, vásárlásaival vagy mozdulataival. Aki jól van, az békén hagy másokat. Aki instabil, az minden mozdulatban talál hibát. És minden hibából szövetséget akar építeni. Azt gondolja, ha együtt nevettek valakin, az közelebb hoz benneteket egymáshoz. Pedig nem hoz közelebb. Csak mélyebbre húz.

 

Az intrikus ember és az evidencia-ember gyakran ugyanaz. Az egyik mondattal felépíti magát. A másikkal lerombol másokat. Mindkét mondat ugyanarról szól: bizonyítani akar. Aki bizonyítani akar, az nem biztos magában. Aki nem biztos magában, az szerepet játszik. És aki szerepet játszik, az veszélyes. Mert a szerep mögött nincs stabil alap. Csak félelem, irigység és önbizalomhiány.

 

Az evidencia kimondása ráadásul mindig valamit megelőz. Egy konfliktust, egy döntést vagy egy változást. Ilyenkor az ilyen ember előre építi a menekülőútját. Ha valami történik, legyen hova vissza mutatnia. Legyenek készen a mondatai, mintha alibit gyártana. Én mindig kiállok az igazságért. Én sosem bántanék senkit. Én csak segíteni akartam. Ezek azoknak szólnak, akik nem figyelnek. Aki figyel, az látja: aki tisztességes, az nem magyarázkodik. Aki jószívű, az nem hirdeti. Aki egyenes, az egyenes, szavak nélkül is.

 

A világ tele van intrikával. Tele van bizonytalan emberekkel, akik a hangjuk erejével próbálnak eltakarni valamit, ami bennük nincs rendben. És tele van csendes, tisztességes emberekkel is, akik minden mozdulatában ott van az igazság.

 

Edótól tanultam meg, hogy a valódi érték halk. Soha nem mondta, milyen ember. Csak megélte. És ez elég volt. Aki valaha élt ilyen ember mellett, felismeri a többieket. A hangosakat, a bizonytalanokat, az intrikusokat, az evidencia-embereket. Nem keveri össze őket azokkal, akik valóban tiszták.

 

Az intrika és az evidencia kimondása ugyanannak a bizonytalanságnak két oldala. Ha ezt felismered, kevesebbszer tévedsz majd. Kevesebb embert engedsz közel. És jobban fogod látni, kihez érdemes kapcsolódni - és kihez sohasem.

Mert a valódi, stabil emberek csendben vannak.
A többiek zajonganak.