Vannak helyzetek, amikor a valóság nem kopogtat. Berúgja az ajtót, leül veled szemben és azt mondja:
– Na, akkor most figyelj.

Ilyen pillanat az, amikor a karosszérialakatosból polgármester lesz.

Tegnap még a Vasgyári utcában hegesztette a küszöböt. Ma meg már öltönyben ül egy irodában, aminek még a szagát is tanulja. Fura, fertőtlenítős és hatalomszagú. Az asztal nagy, a szék még nagyobb. A szerep pedig a legnagyobb.

A kezén egy túlméretezett óra. A mellkasában alulméretezett önbizalom.

És egy mondat, ami mindent összefoglal: „Én ezt nem így képzeltem… de megérdemlem.”

Körbenéz. Nem azért, hogy mit kellene csinálni. Hanem hogy tényleg minden az övé-e. Kilincs, övé. Szék, övé. Város, hát… az is. A tudás viszont maradt, ami volt. Kevés, de legalább nem zavaró.

A tanácsadó már az ajtóban tudja, mivel van dolga. Nem ez az első esete, nem is az utolsó. Ő nem gondolatokat gyárt. Ő működést imitál. Leül, elővesz egy A4-es lapot, és odacsúsztatja.

– Polgármester úr, én írom majd a beszédeit. De előbb válasszon az étlapról.

A polgármester nézi. Szavak, mondatok, néhol számok és fogalmak. Mintha egy idegen ország étlapját kapta volna kézhez, de ezen még fotók sincsenek.

Nem érti, nem is kell. Rábök valamire.

– Ez jó lesz. Meg tudom tanulni?

A tanácsadó egy pillanatra sem mosolyodik el.

– Nem kell megtanulni. Csak el kell dalolni.

Csend.

A polgármester próbálja eldönteni, hogy ez vicc-e. Nem az.

– Dalolni?

– Mondjon egy népdalt.

A polgármester köhint. Gyerekkor, iskola, szégyen, minden egyszerre jön fel.

– Hej, Dunáról fúj a szél…

A tanácsadó már jegyzetel. Nem a szöveget. A ritmust. Hol akad majd el, hol fogy el a levegő, hol csúszik félre minden. Mert itt nem az számít, mit mond. Hanem hogy túléli-e.

– Hányas szemüvege van?

– Kettő. Egy hegesztéshez, egy a vezetéshez.

– És ha egyik sincs?

– Akkor nem látok.

– Nem baj. Kiemeljük a szavakat. Mint a karosszérián a rétegek. Alapozó, első réteg, fedőréteg.

Ha elakad, ugrik. Ha rosszat mond, köhint, leveszi a szemüvegét és megdörzsöli a szemét. A nép ezt meghatódásnak látja.

A polgármester felnevet. A tanácsadó nem.

– Kezdjük a levegővel. Ez az első lecke. Nem gondolkodni, nem érteni, időben levegőt venni.

A beszéd nem szöveg, koreográfia. A valóság meg ott ül velük szemben, csendben.

Egy tegnapi karosszérialakatos. És egy ember, aki pontosan tudja, hogy ez mindig működik.

Mert ebben a rendszerben nem a tudás számít. Hanem az, hogy mikor veszel levegőt.

És hogy ne bukj fel a saját mondataidban.