Marika hívott.

– Csabi, ma hozzátok át a szennyes ruhákat, kimosom.

– Marika, köszi, mosunk mi magunkra… kaja lesz?

És volt.

Marika mindannyiunk tyúkanyója. Emellett komoly és kemény üzletasszony, mindenki imádja a főztjét, a szép otthonában való feltöltődést, a teraszán a záró borozást, cigizést, ejtőzést.

– Fiúk, hagyjátok itt a cuccot, ez két-három program. Megszárítom, és arra fordulok kocsival, beadom.

– Rendben, akkor lelépünk, Spurival sétálunk még egy kicsit…

Hú, ezt megúsztuk – gondoltuk Milánnal, és gyorsan vettük a cipőnket.

Másnap hív Marika:

– Itt vannak a ruhák.

Milán felhozta. Ránéztem:

– Ez meg mi?

Két zsák utcai pólót, edzőpólót és nem sorolom még, hogy miket vittünk. Visszakaptunk valami lapos csomagot.

Te jó ég… minden élére hajtogatva, a gagyi edzőpólók is kivasalva.

– Meg kell kérdeznem Marikát, hogy ezt kézzel vagy valamilyen géppel csinálja-e.

Este kivettem egy pólót. Olyan érzésem volt, mint amikor Edóval egy Dior boltban vásároltunk… laza, lágy, meleg érzés.

És itt ütött meg.

Ezt nem érzem már 2024. szeptember elseje óta.

Ezt a női életminőséget.

Mi férfiak a szívünk szerint gőzborotvával tudnánk le a takarítást. De minimum vödrös vizes beöntéssel, mint a seregben.

– Marika, ha nem lennél a barátom, biz’Isten feleségül kérnélek.

Beszélnek – beszélünk – a gyász mindenféle módjáról, stációiról.

De a legnehezebbek ezek az egyszerű felismerések.

Ezek rendesen odacsapnak.