Egy barátom a napokban újra egy különleges dallal lepett meg. Lassan, de biztosan a személyes zenei menedzseremmé vált. Nem először fordul elő, hogy elsőre csak meghallgatom, aztán órákkal később észreveszem, hogy valójában nem zenét kaptam, hanem egy bennem tovább dolgozó gondolatot.

Most is így történt. Van benne egy sor, ami nem hagy nyugodni:

"Amit nem engedsz el itt, az téged temet el."

Sokáig azt hittem, hogy ez a sor a másik ember elengedéséről szól. Ma már úgy érzem, hogy önmagunk felszabadításáról beszél.

 

A legnehezebb ugyanis nem a másik embert elengedni. Hanem azt a közös jövőt, amelyet mellé képzeltünk. A vágyat, hogy egyszer majd minden úgy alakul, ahogyan elképzeltük.

Furcsa felismerés, hogy vannak emberek, akik nem azért érkeznek az életünkbe, hogy örökre velünk maradjanak. Sokszor azért jönnek, hogy megtanítsanak nekünk valamit önmagunkról.

És amikor ezt megtették, nem az a kérdés, mennyire tudjuk őket megtartani, hanem hogy képesek vagyunk-e méltón megőrizni azt, amit kaptunk tőlük. Lehet egy pont az ember életében, amikor rájön, hogy nem mindenkit kell maga mellett tartania. Van, akit azzal tisztel meg, hogy nem a búcsú emlékét őrzi meg, hanem a találkozás ajándékát.

Elfogadni, nem minden találkozás azért történik, hogy örökké tartson.

A legnehezebb búcsúk nem azok, amikor megszűnik a szeretet. Hanem azok, amikor a szeretet megmarad, mégsem tudja ugyanabba az irányba vezetni két ember életét.

Azt hiszem, a felnőtté válás valahol itt kezdődik.

Csendben megköszönjük, hogy egyszer valaki úgy lépett be az életünkbe, hogy utána már nem ugyanaz az ember nézett vissza ránk a tükörből.

Lehet, hogy az Ég nem egymásnak szánt bennünket. Csak egymás által akart jobb emberré tenni bennünket.

Talán ezért nem az a legfontosabb kérdés, hogy ki marad velünk.

Hanem az, hogy amikor továbbindulunk, valóban jobb emberek lettünk-e, mint akik a találkozás előtt voltunk.