Mindig a boldogság keresésével indul. Az első időkben tele reménnyel, némi megerősítéssel, biztató jelekkel, aztán történik valami.

Azt hittem, nőkről fogok írni, de nem róluk szól, hanem a fájdalomról.

Jó kis cucc a fájdalom, ingyen van, csak tenni kell érte egy keveset. Én nem vagdosom magam. Rosszabbat csinálok. Írok. Túl sokat. Fontos embernek. Egy nőnek. Tele reménnyel. Aztán nem jön válasz.

És ekkor elkezdődik. Újra megnézem az üzeneteket, aztán még egyszer, aztán még százszor, és nem jön válasz. A fájdalom felmegy, szépen, lassan, pontosan az egekig.

És közben történik valami furcsa. Szenvedek, de közben érzem, hogy élek. Eltűnik az üresség, az a fajta csend, ami a tragédiám után maradt bennem.

Ilyenkor már nem is a válasz kell, tudom, hogy nem jön, hanem az érzés. Inkább fájjon, az is jobb a semminél.

Többedszer törtem össze a szívemet, különböző módon, különböző történetekben. Én magam.

És valahol már érzem, hogy jön a következő, mert a fájdalom nem véletlen, hanem egy szokás. Egy könnyen elérhető, ingyenes narkotikum.

Mi is történt? Csak a szokásos. Azt hittem, ő is ugyanott van, ahol én, ugyanolyan erősen, ugyanolyan gyorsan. Beleképzeltem valamit, ami bennem létezett, nem benne, és ezért lett sok a mélység. Nem történt semmi különös, csak én mentem túl gyorsan, túl mélyre.

Bármikor kiléphettem volna, nem tettem. Csontig nyomtam a gázt. Megvártam, amíg a legjobban fáj, és amikor már fájt eléggé, kiléptem.

Nem ő tört össze, én mentem bele újra és újra. A fájdalom nem véletlen, hanem választás. Nem tudatos, de az enyém.

És a legfurcsább az egészben, hogy közben végig tudtam. Volt egy pont, ahol még meg lehetett volna állni. Egy mondat, egy csend, egy visszalépés.

De nem tettem, mert akkor még nem fájt eléggé.

A fájdalom nem megoldás, de működik. És ez benne a legveszélyesebb.