A nő megérkezik. Nem fáj semmi. Nem fél. Valami furcsa könnyedséget érez. Mintha egy túl szoros kabátot vett volna le végre.

 

Meglepődik. Az apósa várja.

 

– Hát te, apuka? És a többiek?

 

– Szia, kislányom. Majd jönnek a többiek is, de most van nekünk egy közös dolgunk. Hogy érzed magad?

 

– Már jól. Már könnyebb. Csak a fiúk… Tudod, milyen Csabi, a fiad. Segíteni kéne nekik. Lehetséges? Ott van az a kurva szoftverük, ami még mindig csak viszi a pénzt. Valahogy tudnék segíteni?

 

– Igen, tudsz. Ez a közös ügyünk. Ha megoldottuk, már nem terhel téged semmi.

 

– Tudunk segíteni innen? Mondjuk egy lottónyereménnyel? Az feldobná őket.

 

Az öreg elmosolyodik.

 

– Azzal most nem. De van itt valami más. Mi innen már nem úgy látjuk az időt, mint ők. Nincs múlt, jelen, jövő. Inkább az egész látszik egyszerre. A szoftver sikeres lesz. Először Japánban. Onnan megindul minden. De addig…

 

– Addig mi? Addig nem bírják ki a fiúk.

 

– Kibírják. Mert sikeresek lesznek. Ezt innen pontosan látni. Ez a közös ügyünk, Edókám, és megoldjuk.

 

Az öreg egy pillanatra elhallgat.

 

– Évek óta próbálom sugallni a fiamnak, hogy kezdjen végre valamit az írással. Az unokám lesz közülünk a legsikeresebb, de ehhez túl makacs mindkettő. Az én sugallatom kevés. Itt jössz te a képbe. Neked nem fog ellentmondani.

 

– És ezzel túlélik?

 

– Ezzel igen. A szoftver már kint van a világban, járja a maga útját. Most nincs vele dolguk. Le kell kötnünk őket, különben beleőrülnek a hiányodba. Úgy sugallj, hogy átmenjen az üzenet. Ne finomkodj. Most is ott ül a gép előtt, látszattevékenységgel múlatja az időt, rád gondol és mindjárt megint sírni fog. Na, csak bátran.

 

Edó vesz egy nagy levegőt.

 

– Idefigyelj, Tresch! Negyvenöt évig hallgattam a dumádat mindenféle érthetetlen szarságról. Most mi jövünk. Itt ül mellettem a faterod, és úgy döntöttünk, hogy nekünk fogsz dolgozni. Jó, legyen pontosabb: velünk fogsz dolgozni. Milánt is bevonod. Apuka szerint jobb nálad, ami lássuk be, nem nagy kunszt.

 

– Ez azért erős volt, kislányom – vigyorodik el az öreg. – De jó az irány. Folytasd.

 

– Szóval szedd össze magad. Mi küldjük a történeteket, te és Milán leírjátok őket.

 

– Ennyi elég lesz – mondja az öreg. – Még annyit sugallj neki, hogy örüljön, amiért nem vasesztergályos voltam. Mert akkor kisbaltával faragtam volna belőle rendes munkásembert.

 

– Ez meg hogy jön ide, apuka?

 

– Hamarosan leírja valakinek, hogy bárcsak az lettem volna. Csak tudja, mivel járt volna. És a rajongás képességét is cseszhette volna.

 

– Most teljesen összezavartál. Milyen rajongás?

 

– Majd meglátod. És jókat fogsz nevetni innen rajta. De előbb essünk túl ezen.

 

– És ha nem csinálja? Nagyon össze van törve.

 

– Nézd csak.

 

Csabi órák óta bámulja a monitort. Próbálja múlatni az időt. A szíve darabokban. Miért pont Edónak kellett ilyen korán elmennie? Kell valami emlék neki. Valami, ami megmarad.

 

Mesi mondta ezt a padtársas történetet. Talán lehetne belőle valami. A fater simán megírta volna.

 

Kilép a YouTube-ról és belép a levelezőjébe. Sokáig nézi a monitort.

 

Aztán begépeli:

 

Két lány egy padban

 

– Nem is rossz cím – morogja maga elé. – Csak még kurva sovány.

 

És gépelni kezd.

 

„Szeptember 4-én, kora reggel 6:15-kor két férfi…”

 

Aztán hirtelen felkiált:

 

– Milán! Gyere azonnal és folytasd! Mesélni fogok! Előtte hozd be a cukorszintmérőmet, mert furcsán érzem magam!

 

– Na látod, kislányom – mondja halkan az öreg. – Rád hallgat. Neked nem mer ellentmondani.

 

– És most mi lesz?

 

– Két évig dolgoztatjuk őket. Elárasztjuk történetekkel. Ezzel túlélik. Ne félj.