Ma a központi vásárcsarnokban voltunk. Olyan helyen, ami régen pénteken zsúfolt volt. Zajos, lökdösődős, élő. Most a standok fele zárva. A maradék mögött fáradt arcok, kevés ember, még kevesebb vásárlás. Aki ott volt, inkább csak lézengett. Nézelődött, számolt, továbbment.

Egy gyakorlott szem ilyenkor nem magyarázkodik. Nem mondja, hogy „január van”, meg „szezonális visszaesés”. Lehet persze, de ez most más volt. Ez nem szünet, ez hiány, lecsúszás. Ez az alsó-közép és közép réteg lassú eltűnése.

Munkahelyek szűntek meg. Ezek mögött családos férfiak vannak, Apák. Olyanok, akiknek reggel fel kell kelniük, el kell indulniuk. Nem karriert építeni, nem önmegvalósítást hirdetni, jövedelmet kell termelni. A gyereknek, a lakbérre, a kajára, és egyre kevesebb hely van, ahová menni lehet.

Nem is olyan régen a futárok jó arcú egyetemisták és középosztálybeli értelmiségiek voltak. Sportos srácok, mosolygós, de kemény lányok. Ideiglenes meló két vizsga között, az új munkahely megszerzéséig "átmenetileg megjárja" bevétel. Ma? Egyik napról a másikra eltűntek. Indiai, pakisztáni, ki tudja honnan jött emberek váltották le őket. Nem baj ez önmagában. De hol vannak a mieink? Hová lettek?

Úgy tűntek el, hogy senki nem szólt egy szót sem, nem tiltakozott senki, nem volt szolidaritás. De kivel is lett volna? A saját érdeküket sem képviselik az emberek. Elfásult mindenki, beletörődött. Lefelé sodródunk és már nem is kapálózunk.

Hová mennek dolgozni ezek az apák? És ez még csak nem is jó szó. Dolgozni. Jövedelmet termelni hová mennek? Maguknak, a családjuknak, a gyerekeiknek?

Voltam családapa. Fiatal is, középkorú is. Tudom, mit jelent ez a szorítás. Tudom, milyen érzés, amikor egy újgazdag senkiházi szivarral a kezében a tévében osztja az észt, hogy „mi vállalkozók is szakítunk időt ajándékvásárlásra”. Először a szégyen üt mellbe, aztán a reménytelenség. Utána ökölbe szorul a kezed. És csak az a szerencséje, hogy köztetek van egy képernyő és pár száz kilométer.

Ma sokkal nehezebb a helyzet. Nincsenek biztos munkahelyek. A diplomád sem véd meg. Az AI már most elkezdte kiszorítani az embereket. Ügyvédek, könyvelők, grafikusok, szövegírók, operátorok, pénztárosok - és ez még csak a kezdet. Azok a cégek, amelyek nem készültek fel, mennek a levesbe. Mindegy, mekkorák voltak.

A mi időnkben, ha nem volt más, kényszervállalkozásba mentünk. Most a futármunka volt az egyik menekülőút. Átmeneti, kibekkelni, amíg lesz jobb. Most már ez sincs.

Átalakulás van. Mély, végleges, amelyből nincs visszaút. Aki arra vár, hogy majd minden olyan lesz, mint egy-két éve, az nagyot fog koppanni. A békeidők nem jönnek vissza. Más világ van. Már itt van.

Nincs receptem. Nem tudok tanácsot adni. Nem tudok ötletelni.

Csak azt tudom kimondani, amit látok és érzek:

Nehéz ma családapának lenni.

És mitől lenne az anyáknak könnyebb?