A lakástextil-kaland még könnyed bemelegítés volt a lapra szerelt bútorokkal történő teljes lakásberendezéshez képest.

Már most kezdd el a gyerekeidet legózni tanítani.

Edó előrelátó volt, Milánnal órákig legóztak. Én nem. Később ez látványosan meg is mutatkozott a szerelési képességeimen.

Ha sokat költözöl, és nem akarsz más levetett, kifeküdt, kiült, lepusztult bútorai között élni – és Edó nem akart –, akkor gyorsan megtanulod, hogy nem szabad stílbútorokról álmodozni. Maradnak a jó minőségű, helyben összeszerelhető bútorrendszerek.

Az áruk pedig legyen pontosan belőve. Olyan szinten, hogy bármikor ott tudd hagyni őket, vagy szinte a lakás kiürítésének költségéért le tudj mondani róluk.

Új ágyak, matracok, kanapék, fotelok, szekrények, komódok, polcok, étkezőasztal.

Ezekhez nem szabad kötődni.

Majd az új helyen jön az új verzió.

Amiről nem mondasz le, azok a ruháid, az elektromos dolgaid, a személyes tárgyaid. És ez önmagában is megtölt egy háromtonnás furgont.

Dobozok, táskák, bőröndök, mosó- és szárítógép, nagy tévék. Ezek jönnek először, gyakorlatilag velünk.

Szekrények nélkül viszont nincs hová pakolni. Az átmeneti állapot legkényelmetlenebb része, a kerülgetése.

Ugyanaz az áruház, mint előző nap a lakástextilekkel. Edó már előre megtervezte, mi hová kerül. Cetlik, méretek, rajzok, elképzelések.

Mi csak toltuk a kocsit utána.

A raktárban kódszámok alapján villámgyorsan haladtunk. Dobozok fel a kocsira, fizetés, szállítási osztály.

– Hát ez könnyen ment – gondoltam megkönnyebbülve. – Gyerekjáték lesz.

Másnap megérkezett a szállítmány.

Lapos, de elképesztően nehéz kartondobozok mindenhol.

– Ezeket hová fogom tenni? – néztem körbe teljes kétségbeeséssel.

Fiatalabb koromban még valahogy képes voltam a bútorokat összeszerelni. Valószínűleg egyszerűen nem akartam Edó előtt leégni. Később ez már nem számított. Annyiféleképpen égettem le magam az életben, hogy ez fel sem tűnt neki.

Gyakorlatilag ez lett a természetes állapotom.

– Edó, hívd fel Milánt. Én erre nem vagyok képes. Inkább főzök nektek gulyáslevest vagy bármit, amit akartok. Egy évig takarítok és vasalok, ígérem. Csak ezt ne.

– Na persze – mondta, és a szája sarkában már ott volt az a huncut mosoly.

Milán bárhol élt éppen, bármilyen üzleti úton volt, Edó kérésére azonnal indult szerelni.

A két „legoista” úgy olvasta a rajzokat, úgy készítették kéz alá az elemeket, csavarokat és minden apró biszbaszt, mintha egész életükben erre készültek volna.

Fénysebességgel haladtak.

Én, hogy a főzésen kívül is hasznosnak tűnjek, a kartondobozokat aprítottam fel és zsákoltam.

Estére minden elkészült.

És ez volt Edó egyik különleges képessége.

Mi dobozokat, csavarokat és káoszt láttunk.

Ő már az otthont látta bennük.