Miskolc, a hetvenes–nyolcvanas évek szürke gyárkéményei, szénporos utcái és munkáscsaládjai közül indult két lány, Edó és Mesi.
A Kilián Gimnázium egyik padjában ültek négy éven át – ugyanott nevettek, álmodoztak, és ugyanonnan néztek kifelé a világra, amely akkor még elérhetetlennek tűnt.
A sport lett a menedékük, a kosárlabda az eszköz, amellyel kiszabadulhattak a vasváros porából, és megmutathatták: a tehetségnek, az akaraterőnek és a barátságnak nincsenek határai.
 
Két fiatal lány, akik a szocializmus merev világában is megtalálták a szabadságukat – a mozdulatban, az összefogásban, a kitartásban.
Edó és Mesi története nemcsak egy barátság krónikája, hanem Miskolc története is: azé a városé, amely egyszerre adott keménységet és szívósságot, hűséget és dacot.
 
Ez a könyv nem szó szerinti életrajz, hanem egy valóságon alapuló fikció, amely így is történhetett volna.
A szereplők, helyzetek és sorsok valóságból születtek, de irodalommá formálódtak – hogy mindenki, aki olvassa, ráismerhessen a saját múltjára, fiatalságára, barátságaira.
 
A Két lány egy padban nem ítélkezik, nem magyaráz – csak elmesél.
Egy korszakot, amely egyszerre volt kegyetlen és gyönyörű.
Két nő útját, akik mindig talpra álltak – a gyermekkori nélkülözésből, a rendszerváltás káoszából, a veszteségekből, a gyászból, az életből.
 
Ez a regény Miskolc szívéből született, de minden magyar olvasóhoz szól.
Mert mindannyian ültünk valaha egy padban, ahol barátság, hit és jövő szövődött – és mert mindannyian tudjuk, milyen érzés újra felállni, akárhányszor is dönt le az élet.