Van egy alapvető félreértés a mai világról. Azt hisszük, az emberek azért idegesek, feszültek, türelmetlenek, mert egyre többre vágynak. Mert előre akarnak jutni, mert sikerre, jobb életre, nagyobb mozgástérre vágynak. Ez már így nem igaz. A többség nem az előre jutásért küzd. A többség a lecsúszás ellen harcol. 

Ez a különbség mindent megváltoztat. A túlélésért küzdés nem motivál, hanem fojtogatóan szorít. Nem épít, hanem állandó védekezésre kényszerít. Aki így él, nem terveket sző, hanem folyamatosan aggódik és számol. Hónapról hónapra, számláról számlára, döntésről döntésre. Nem azt kérdezi, hogyan lesz jobb, hanem azt, mikor dőlhet össze az élete.

A lecsúszás ma nem elvont fogalom. Nem csak egy társadalmi réteg problémája. Nem „más emberek” sorsa. A hajléktalanság nincs messze. Ijesztően közel van. Ha valakit bármilyen okból kitesznek a lakásából, és az utcára kerül, egy héten belül eltűnnek a különbségek. Nem tud mosakodni, borotválkozni, hajat mosni, ruhát cserélni. Az arca vörös lesz a melegtől-hidegtől és a széltől, a szemei gyulladtak az alváshiánytól. Külsőre megkülönböztethetetlenné válik azoktól, akik évek óta az utcán élnek. Ez nem erkölcsi kérdés. Ez fizikai és logisztikai realitás.

Ez a közelség az, amit sokan nem hisznek el. Pedig a félelem nem alaptalan. A jövedelmek éppen csak fedezik a lakhatást és az étkezést. Minden más már luxusnak számít. A tanulás, a fejlődés, a sport, a kultúra, az egészségmegőrzés. Szűrővizsgálatok, fogászat, kisebb beavatkozások, a megelőzés. Ezekre a jövedelmekből már nem jut. Ha mindezt hitelből próbálod megoldani, csak odébb tolod a problémát. A számlát később kamatokkal fizeted vissza. Mi számít még luxusnak? Felsorolni sem érdemes, oly hosszú a lista.

Ez nem krízis. Ez az új alapállapot

A gyerekek képzése külön fejezet. Látszólag van támogatás, valójában elképesztő pénzeket emészt fel. A rendszer csak részben áll mögötte, a többit a családok oldják meg. Aki nem tudja, az lemarad. Nem a tehetség hiánya, nem a lustaság okán, hanem a pénz miatt. Társadalmi mobilitás? Már csak a politikusok hazug ígéreteiben létezik.

Eközben a vállalkozók a másik oldalon vannak szorításban. Munkáskéz nincs. Önálló munkavégzésre alkalmas ember alig akad. Jönnek az olcsó munkaerőként kezelt bevándorlók. Nem ideológiai kérdés ez, hanem a számoké, a megtérülésé. A termelékenység alacsony szintje, a hozzáadott munka minimális értéke miatt csak olyan alacsony bért lehet kifizetni, amiből a helyben szocializálódott ember nem tud megélni. A munkáltató a legtöbb esetben nem kizsákmányoló. Képtelen magas bért fizetni. Amit a dolgozó kézhez kap, az nagyjából a fele annak, amit a munkáltató kifizet utána. A másik felét az állam elveszi. Szolgáltatást alig nyújt cserébe. Feléli.

Ez az írás nem az így-úgy meggazdagodottak világáról szól. A felső tíz százalék világa más dimenzió. Ők elszámolnak majd valahol, valamikor. Vagy nem.

Itt a többség feszítő problémájáról próbálunk meg valami képet adni. Ők már nem a felfelé törekvésre fordítják az életenergiájukat. A lecsúszás elleni küzdelemhez sokszor nem is elég annyi, amivel rendelkeznek.

Ezért feszült ma mindenki. Ezért rövidek a mondatok, ezért élesek a konfliktusok, ezért nincs türelem, és ezért nincs hosszú távú gondolkodás. A túlélés nem hagy teret nagylelkűségre, kreativitásra, nyitottságra. Aki ebben a helyzetében a családjára, vagy csak egy tükörbe néz joggal esik kétségbe.

Ez nem egyéni kudarc. Ez rendszerállapot. És amíg nem nevezzük nevén, addig mindenki magát fogja hibáztatni azért, amihez valójában egyre kevesebb köze van.