Miskolc, 1975

Miskolc, 1975. A várost gyárfüst, vaspor és fojtogató, nehéz levegő uralja. Egy iskolai tornateremben a 8/b osztály lányai izgatottan pattogtatják a labdát. Ma valaki különleges jön: Miklós, a híres edző, aki kíméletlen szemeivel tehetségre vadászik.

Papp Edit - akkor még csak „az a magas, csendes lány” - a vonal szélén toporog. Szívverése lüktető dobként visszhangzik mellkasában. Tudja, ez lehet a nagy esély. Ha jól játszik, bejuthat a Kilián Gimnázium sportosztályába. Talán akkor az apja is megenyhül - az a kemény tekintetű mozdonyvezető, aki egy rossz kémiajegyért keményen büntet. Az orosz és a magyar még csak-csak megy, de a reál tárgyak a rémálmai.

Pár órával később, néhány utcasarokkal arrébb Emese is hasonló feszültségben vár. Nála is rideg a légkör otthon. Az apja valaha sportolt, ma már csak robotol a gyárban. A sport iránti szeretet kihunyt - maradt helyette a szigor, a számonkérés. Egy rossz jegy, és jön a szobafogság.

Emese tudja: ha nem kerül be a Kiliánba, akkor semmi sem változik. Akkor marad a szürke panel, a hideg vacsorák és a hangos csend.

Miklós mindkét lányt kiszúrja. Nem a játéktudásukban, hanem a szemük mélyén lát valamit: elszántságot, szilaj erőt.

A felvételin látják meg egymást először. Edit és Emese. Két magas, zárkózott kamasz. Kicsit esetlenek, kicsit dacosak. Amikor egymásra néznek, valami megmozdul.

- Ha felvesznek, egy padba ülünk - súgja Edit.

- Naná - bólint Emese.

És így is lett. Négy évig padtársak voltak. Annál is többek: szövetségesek. Menekülőtársak. A sport lett a kulcs, a barátságuk a menedék.