Az egyik legerősebb kapaszkodó nehéz időkben

​

Amikor az élet szétesni látszik, az ember ösztönösen a túlélésre áll rá. Nem nagy dolgokra, nem jövőképekre, nem magasztos célokra. Csak arra, hogy valahogy kibírja a következő napot. Ilyenkor sok minden feleslegesnek tűnik. A tervek, az ambíciók, a „majd egyszer” gondolatok mind háttérbe szorulnak.

És mégis: ezekben az időszakokban válik különösen fontossá az alkotás.

Nem mint művészi teljesítmény, nem mint önkifejezés, nem mint produktum, amit másoknak meg kell mutatni, hanem mint belső mozgás. Mint válasz arra, hogy a világ éppen szétesik körülöttünk, és valamit – bármit – újra össze kell rakni.

Az alkotás nem kiváltság. Nem csak azoké, akik írnak, festenek, zenélnek. Az alkotás ott van abban, amikor valaki főz, kertet rendez, rendet tesz egy szobában, megjavít valamit, új rutint épít, vagy egyszerűen csak kitalálja, hogyan élje túl a következő hetet. Minden olyan cselekvés ide tartozik, ahol az ember nem csak elszenved, hanem létrehoz valamit, bármit, akárcsak egy tervet.

A nehéz idők egyik legnagyobb csapdája az érzés, hogy minden tőlünk függetlenül, rajtunk kívül történik. Hogy sodródunk, hogy csak reagálunk, de nem irányítunk. Az alkotás ezt az érzést töri meg. Nem oldja meg a problémát, nem teszi meg nem történtté a veszteséget, a fájdalmat, a bizonytalanságot. De visszaad valamit, ami ilyenkor a leginkább hiányzik: a cselekvőképesség érzetét.

Amikor alkotsz, akár a legegyszerűbb módon is, azt mondod magadnak: még itt vagyok, még van beleszólásom, még képes vagyok hatni valamire.

Ez nem pusztán egy nagy mondat, hanem nagyon is gyakorlati tapasztalat, és az embernek maradás legfontosabb jele, egyben eszköze is: az alkotás képessége, a cselekvőképesség a fojtogatóan nehéz időkben is.

Az alkotás gyakran nem örömteli folyamat ezekben az időszakokban, sokszor kifejezetten nehéz, fárasztó. Néha értelmetlennek tűnik, de pont ebben rejlik az ereje. Nem menekülés, hanem jelenlét, nem elfordulás a valóságtól, hanem beleállás.

Fontos kimondani: az alkotás nem maga a megoldás, nem valamiféle csodaszer. Nem garantál semmit. De megtart, megtámaszt, keretet ad akkor, amikor minden más szétesőben van.

Sok ember ilyenkor érzi azt, hogy „nincs hozzá kedvem”. Ez teljesen érthető. Nem is kedv kérdése, sokkal inkább a ritmusé. Apró tevékeny mozdulatoké. Egy kis rend ott, ahol eddig csak a káosz látszott. És lám, beszivárog  valamiféle friss levegő, maga az esély érzete.

A teremtés ilyenkor a jelenről szól. Arról, hogy most mit tudsz létrehozni abból, amid van. Ez egy belső leltár, hogy tudd ki vagy és milyen kapacitásaid vannak.

Még nem a jövődről szól. Az innen még nem látszik. A jelenben meglévő képességeidet látod már tisztán.

És ez sokszor elég.

Mert amíg az ember alkotni képes – bármilyen módon, bármilyen szinten –, addig nem csak túlél. Addig kapcsolatban marad önmagával, addig nem válik teljesen passzív elszenvedővé.

Az alkotás nem szépíti meg a nehéz időket. De segít bennünket élni, megújulni, merthogy ez a kilábalás titka, ha van egyáltalán titka. 

Néha az a különbség, hogy valaki elveszik, vagy továbbmegy, hogy felemeli-e a fejét, kinyitja-e a szemét és bátran szembenéz-e az őt érintő kihívásokkal.