Van egy furcsa tévhit, amit szinte mindenki elhisz. Hogy majd később lesz jó minden.

Majd ha összejön, majd ha elérjük, majd ha megnyugszik minden. Ha bejönnek a számításaim, ha meg lesz a diplomája a gyereknek, ha lekerül a jelzálog a lakásról.

Addig valahogy kibírjuk, megoldjuk, túléljük, kivárjuk.

Csak az a baj, hogy az élet nem ott zajlik, ahol feltételezzük, előrevetítjük, várjuk.

Hanem közben.

A hétköznapokban.

A reggeli kávéban, amit sietve iszunk meg. A beszélgetésekben, amiket félbehagyunk.
Az estékben, amiket csak túlélünk.

Mindig van egy cél, ami felé tartunk és ez önmagában nem baj.
A baj az, hogy közben nem élünk, csak szebb jövőt remélünk.

Azt hisszük, hogy a nagy pillanatok majd mindent helyretesznek. A remélt siker, a várt pénz, egy lehetőség, egy új kapcsolat. A megváltozott környezet, egy magasabb pozíció.
És majd akkor végre minden kerek lesz, végre jól érezhetjük magunkat.

De a nagy pillanatok ritkák. És amikor eljönnek, csak annak tudnak valamit is adni, aki a hétköznapokban is jól élte meg a napokat: "egy kicsit legalább."

Ha a hétköznapjaid üresek, akkor a siker sem lesz több egy múló pillanatnál. És várhatod a következő nagy lehetőséget, és minden visszaesik oda, ahol volt.

Ezért működik annyira jól a gondolat: nem kell, hogy minden tökéletes legyen.

Csak egy picit legyen jó.

Egy beszélgetés, egy éneklés, egy edzés, vagy egy csendes este. Nem kell több, mert ezekből sok van. A hétköznapokból. És végül így áll össze az élet.

Nem a jövő hiányzik az emberek életéből. Hanem az, hogy a jelenben mindig legyen valami, amiért érdemes benne élni.

A nagy álmok fontosak. De nem ott élünk.

Hanem itt.

A hétköznapokban. És ha azok nem jók legalább egy kicsit, akkor semmi más nem fogja az életet elviselhetőbbé tenni.