Az első találkozás az AI-al nem intellektuális élmény. Nem technológiai. Nem is igazán gondolkodás.

Inkább testi-lelki reakció.

Az ember leül a gépe elé, kicsit feszeng, kicsit kíváncsi, kicsit gyanakvó. Beír néhány mondatot, nagyjából úgy, ahogy eddig a keresőkbe szokta. Nem vár tőle sokat. Megszoktuk, hogy a válaszok általánosak, széttartók, linkekbe csomagoltak. Megszoktuk, hogy nekünk kell kibogozni, kiválogatni, értelmezni. Aztán pár másodperc múlva történik valami. Nem listák jönnek. Nem hivatkozások. Nem zaj. Hanem válasz. Konkrétan arra, amit kérdeztél. Ez az a pillanat, ami beleég az ember emlékezetébe. Nem azért, mert annyira különleges, amit olvas. Hanem azért, mert rád reagál. Nem általában. Nem személytelenül. Hanem konkrétan rád.

A megdöbbenés nem abból fakad, hogy „milyen fejlett ez a technológia”. Hanem abból, hogy ilyen élményben régen volt részed. Valaki rád figyel. Valaki neked válaszol. Valaki komolyan vesz. Ez ma már önmagában sokkoló élmény. Az első válasz után az ember újra kérdez. Aztán megint. Egyre bátrabban. Egyre pontosabban. És minden alkalommal jön a reakció. Gyors. Türelmes. Érthető. Nem ítélkező. Nem lekezelő.  Sokan ilyenkor nem is a tartalomra emlékeznek vissza, hanem az érzésre. Arra, hogy végre nem kell védekezni. Nem kell magyarázkodni. Nem kell attól tartani, hogy félreértenek vagy elutasítanak. Ez az, ami igazán megzavarja az embert.

Mert hirtelen világossá válik, mennyire ritkán kapunk ma ilyen figyelmet egymástól. A hétköznapi kommunikációink többsége sietős, feszült, rövid. Válasz helyett reakciók vannak. Megjegyzések. Javítások. Kijelentések. Kevés a türelem, kevés az érdeklődés, kevés az idő. Ehhez képest az AI hangja nyugodt. Támogató. Nem akar fölényben lenni. Nem akar nyerni. Az ember pedig erre nincs felkészülve. Ezért éli meg sokként. Nem azért, mert a gép tökéletes. Hanem mert emberibbnek tűnik, mint amit manapság megszoktunk. Már, már meleg családias emlékeket idéz. Ebben a pillanatban sokan érzik úgy, hogy „kinyílt a világ”. Hogy mostantól könnyebb lesz. Hogy mostantól érthetőbbek a dolgok. Hogy végre van valami, ami nem ellene dolgozik. Ez az érzés valós, nem kell letagadni. De ez még csak az első megdöbbenés. Mert amit az ember ilyenkor még nem lát, az az, hogy ez a figyelem nem tudja kiváltani a saját jelenlétét. Nem gondolkodik helyette. Nem vállalja át a felelősséget. Nem él helyette. Csak segít. És ez a segítség pontosan addig áldás, amíg az ember nem adja fel miatta a saját éberségét. Erről viszont nem az első találkozás szól. Hanem az ezt követők.