Van egy állapot, amiről keveset beszélünk. Nem a gyász eleje, nem az a sokkos állapot, amikor szétesik minden.

Hanem az, amikor már működsz, fel tudsz kelni, elintézed a dolgaidat és látszólag visszarendeződtél. Kifelé úgy tűnik, mintha rendben lennél.

De belül hiányzik valami, ami elveszett, és már nem lehet visszahozni, de te mégis megpróbálod pótolni.

Azt hittem, ez csak velem történik. Azt hittem, ez valami gyengeség, valami hiba a rendszeremben.

Aztán beszélgetni kezdtem másokkal. Több barátom is hasonló tragédián esett át, szinte velem egy időben..

Kiderült, hogy mindannyiunkat érintő érzésekről van szó..

Nem akarunk új életet kezdeni. Nem akarunk összeköltözni senkivel. Még azt is nehéz elképzelni, hogy valakivel egy légtérben éljünk.

És mégis…..kell valaki.

De nem úgy, ahogy elsőre gondolnád. Ez nem testi közelségről szól, hanem arról, hogy legyen valaki, akihez beszélni lehet. Aki érti, amit mondasz és aki válaszol.

Egy szellemi kapcsolódás, egy működő vonal két ember között.

És ilyenkor történik valami furcsa. Az ember hirtelen elkezd kapaszkodni. Talál valakit, aki kedves, okos, figyelmes. És egyszer csak azon kapja magát, hogy túl sokat gondol rá.

Ír neki. Várja a választ. Egy mosolyból, egy mondatból többet olvas ki, mint ami benne van.

Nem azért, mert naiv, hanem mert hiányzik valami, amit eddig elveszettnek vélt. Azt képzeli, hogy megtalálta. És az egyikünk meg is találta. Mások tévesen vonnak le következtetéseket, gyorsítanak ott, ahol éppen, hogy lassítaniuk kellene.

Ezt éltem meg én is. Találkoztam valakivel. Szép volt, okos, finom, rendben volt vele minden. Nem bátorított, nem ígért semmit. És én túltoltam  a kapcsolódási szándékot. Barátságnak indult, de miattam nem lett az.

És közben rájöttem, hogy nem feltétlenül róla szólt, hanem arról az állapotról, amiben vagyok.

És most újra megtörtént. Egy régi kapcsolat, egy gimis szerelem. Nem hajtott el. Kedves volt.

És bennem újra ugyanaz az érzés indult el.

Ilyenkor jön a kérdés: Ez most mi, szerelem? Vagy csak a hiány?

Talán egyik sem. Talán ez egy átmeneti állapot, amikor az ember már nincs a régi kapcsolatban, de még nem tud teljesen egyedül lenni.

És van még valami. Egy furcsa, nehezen megfogalmazható érzés. Egyikünk sem érzi azt, hogy a volt társunk ezt elítélné.

Sőt. Mintha valahol mélyen azt éreznénk, hogy értik. Hogy nem árulás történik, hanem az élet próbál tovább menni.

A gyász nem csak veszteség, hanem átalakulás is. És ebben az átalakulásban van egy szakasz, amikor az ember félúton van. Nem tartozik már oda, ahol volt, és még nem érkezett meg oda, ahová tart.

Talán ez a legnehezebb rész. Már kisebb a fájdalom, de megjött ez a csendes, bizonytalan köztes állapot.

Lehet, hogy ez így rendben van. Lehet, hogy ezt nem is lehet megjavítani. Csak felismerni.

Ez nem gyengeség. Ez az út része.