Volt egy pillanat, amikor megjelent bennem egy furcsa bizonytalanság.
Nem az volt a kérdés, hogy jó-e, amit csinálok. Hanem az, hogy én vagyok-e benne az anyagaimban, a munkámban.

Beírtam a gépbe egy mondatot, visszaolvastam, és azt gondoltam:
igen, ezt akár én is írhattam volna. Végső soron valahol én írtam. Vagy nem?
Ez önmagában még nem lett volna akkora baj. Sőt. Sokáig ezt tekintettem a sikernek.

A gond akkor kezdődött, amikor már nem tudtam biztosan, hogy én így, vagy hasonlóképpen írtam volna. Nem feltétlenül szó szerint, nem stílusában, hanem gondolkodási ívében, hangsúlyában.
Mintha a mondatok túl simák lettek volna. Túlzottan pontosak. Nagyon jól ültek minden helyzetben. Nem voltak az eddig rám oly jellemző emberi cifraságok, mondatszerkezetek, vagy kisebb-nagyobb hibák. Túl sterilek voltak, semmilyen sajátos emberi egyedi jegyet nem közvetítettek.

Átalakult a munkám. Begépeltem valamit akár egy még félkész ötletet és jött vissza egy anyag, mint egy megkérdőjelezhetetlen eredmény. Szépen keretezve, a legszakszerűbb nyelvezettel.
Eltűnt, vagy inkább háttérbe szorult az a kis belső bizonytalanság, amikor az ember érzi, hogy most még nem állt össze a kép, de érzi, hogy össze fog.
Az a pillanat, amikor meg kell állni, visszanézni, majd újrakezdeni, és közben bosszankodni saját magadon, vagy éppen a büszkeséged kontrollálni.

Nem láttam át rögtön. Voltak mindenféle jelek, de nem álltam le.
Csak azt, éreztem, hogy gyorsabban haladok. Kevesebb a belső súrlódás, kevesebb az ellenállás és ez nagyon jónak tűnt.
Egy idő után azonban gyanús lett az indokolatlan könnyebbség. Zsigerileg tudtam, hogy ha nem én tartom a kezemben a folyamatot teljes egészében, akkor jelentkezni fognak a rejtett hibák, minimum azok.

Észrevettem, hogy már túl sokat gondolkodtam azon, miként tegyem fel a kérdéseimet annak érdekében, hogy a valóságot megtartva, első körben csak egy vitaanyagot kapjak. Még ne kijelentő módban rakja elém a válaszait. Ez viszont már túl sok időt vont el. Lassan többet gondolkoztam ezen, mint az alapkérdéseimen.

Ezen a ponton kicsit megijedtem és mélyen elgondolkodtam azon, hogy akkor ez most hogy is van. Mi ez az egész és hová vezet. Nem általánosságban, amiről zajonganak a médiákban. Hanem az én életemben hová vezet?

A gondolat megszületése egy nagyon bonyolult, összetett folyamat. Nem valami "kitalálom és kész" dolog. Ezért bajos egy gép, amit a gondolataim megfogalmazására bevonok. Az eszköz nem tud helyettem gondolkodni, mérlegelni és felelős döntéseket hozni. Ezért fontos a célt és a gép bevonásának időzítést jól belőnöm.

Ha  ezt elmulasztom, bajba kerülök. Így fogalmaztam meg magamban a kialakult helyzetet és ez, mint egy mantra kavarog a fejemben mindaddig, ameddig nem válik rutinná. A fő strófa pedig: ha a gondolat az enyém, nem szervezhetem ki, végig kell kísérnem a beteljesüléséig.

Mert nem az a veszély, hogy az AI helyettem gondolkodik. Mert nem teszi, nem tudja tenni.

Az a veszély ha én leszokok a gondolkodás szépségéről, fájdalmáról, terhéről és a sikeréről.

A gondolkodás szabadságát magamnál tartom. Pont.