A gyásszal kapcsolatban csak egy dolgot tudhatunk biztosan: azt, hogy nem egy egyenes vonalú belső mozgás vagy folyamat, amelynek nem látjuk a végét, mert talán soha nem is lesz igazán vége. Nincs egy konkrét pont vagy határvonal, amelyet elérve fellélegezve azt mondhatnánk:
„Teljesítettem a tőlem elvárhatót, elértem a gyászfolyamat végére és innentől szabad emberként távozom.”

Ezzel szemben a gyász néha akár évekre is feloldódik, nincs jelen az életünkben. Ettől is adódhat lelkifurdalásunk. Aztán egyszer csak látunk, hallunk, érzünk valamit, vagy egy álom vág mellbe, és azonnal tudod: ez nem zárul le soha.
Nem egy sokkoló fájdalom indul újra, csak a jelenlét kéri a figyelmet:
„Hékás, itt vagyok. A lényem itt van, csak a testem tűnt el mellőled.”

Talán az álom a legerősebb visszazökkentő, mert ott szinte valóságos a jelenlét, és az álomban megélt dolgok sokáig megmaradnak bennünk. Újra kezdődik a „lehettem volna sokkal jobb”, a „lehettem volna rendesebb”, és a sok „mi lett volna, ha én máshogy szeretem, másképpen óvom”.
Aztán ez is elmúlik. Rövidebbek lesznek a gyötrő időszakok. Mindenki megéli. Nincs kivétel. Ebben nincs. Ilyen az efféle dolgok természete.

Pozitív hatása is van ezeknek a váratlan megjelenéseknek. Már gyorsabban dolgozzuk fel az elvesztést, a hiányt, de megéljük – ekkor már felismerjük –, hogy ez jóval inkább átalakulás, mintsem végleges elvesztés. Ez megnyugtató és felszabadító érzés. Persze csak módjával, de az.
A következő hasonló megélés már könnyebb, és egyre könnyebb lesz. Ez is az efféle dolgok természete.

Ahhoz, hogy elviselhetőbb dolgunk legyen, fel kell ismernünk, hogy a gyász nem mindig elengedés. A szerencsésebbeknél felismerés.
Annak felismerése, hogy a kapcsolat nem szakadt meg attól, hogy az idő vagy a test elfogyott. Van, ami örökre megmarad, bennünk él tovább.

Az elvesztett ember nem csupán emlék, hanem belső viszonyítási pont, amelyet napi rendszerességgel beépítünk az életünkbe.

Ki kell mondanom, hogy ez nem így működik mindenkinél. A legkülönfélébb lelki alkatú emberek vagyunk. Van, akinél a teljes elengedés működik. Ha az működik, el kell engedni. Nincs jó vagy rossz módja a gyásznak. Csak út van, amelyet mindenki végigjár és túlél - ahogy lehet.

A fenti gondolatokkal nem célom irányt mutatni. Nem akarok más nehéz helyzetébe beleokoskodni. Számos irány van, sokféle megoldás létezik. Nagyon különbözőek vagyunk. A fenti gondolatok kizárólag azok számára lehetnek hasznosak, akik hozzám hasonló lelki alkatú emberek.

Azonban egy dologban sorstársak vagyunk: elveszítettünk valakit, akinek még mellettünk kellene lennie.

Sorstárstól – sorstársaknak.