Van egy állapot, amikor minden megáll. Nem történik semmi. Nem jön reakció, nem jön visszajelzés.

Írsz, dolgozol, teszed a dolgod….és közben olyan, mintha nem haladnál sehová.

Kint szar az idő. Bent sem sokkal jobb. És ilyenkor jön a kérdés: van ennek értelme?

Ez nem kudarc, ez az a rész, amit senki nem mutat meg. A várakozás, a köztes állapot.

 

Amikor még nem látszik semmi, de már benne vagy egy jó ideje.

És ilyenkor két lehetőség van. Abbahagyod, vagy csinálod tovább úgy, hogy már te sem hiszel benne  teljesen, hogy van értelme.

 

Na, itt dől el minden.

 

Ilyenkor minduntalan felvetődik bennem a kérdés, hogy vajon mivel vannak az emberek ennyire elfoglalva.

Én két céget viszek, két teljesen más iparágban. Az egyik egy nagyon is aktívnak tűnő piacon működő, technológiaipari szoftvercég. Fel sem sorolom, hogy hány országgal állunk napi kapcsolatban. És néha úgy megáll mindenfajta kommunikáció, hogy olyan érzése támad az embernek, kitörölték a nevét a partnerek a regisztereikből.

Eltelik két-három nap és újra beindul minden. Kérdezem a partnerektől az okát, azt válaszolják, hogy nem mi felejtettünk el téged, azt hittük, hogy minket felejtett el mindenki.

 

A másik tevékenységünk, az írásainkra alapozott baráti közösségépítési projektünk. Itt is vannak néha elakadások.

Most a panaszkodási – tényfeltárást be is fejezem, mert ebben a percben kaptam meg életem legfontosabb like-ját egy olyan írásunkra, aminek az alapját a bejegyzőjéhez fűződő furcsa viszonyom szolgálta. Féltem, hogy már sohasem látom.

 

Minek köszönhető, hogy ma ilyen gyorsan kisütött a nap? Kint nem, de a lelkemben, a fejemben mindenképpen. Egyszerű: annak, hogy hajnal óta nyomom a melót. És volt értelme. Mindig van értelme.