Van egy furcsa érzésem mostanában. Mintha mindenki folyamatosan csinálna valamit. Mindenki dolgozik, edz, fejlődik, építi magát, "aktívan él" – jelentsen ez bármit. Ha végiggörgetsz bármelyik felületen, azt látod, hogy az emberek produktívak, tudatosak, haladnak előre.

 

Csak közben egyre kevésbé vagyok benne biztos, hogy ez valóban így van.

Mert amit látunk, az sokszor nem maga a teljesítmény, hanem annak a bemutatása.

 

Reggeli kávé, mellé egy könyv. Lefotózva. Edzés közben egy videó, munka közben egy „dolgozom” sztori. Minden pillanat dokumentálva van. Nem azért, hogy emlékezzünk rá, hanem hogy lássák.

 

És itt kezd el megváltozni valami.

 

Régen az ember csinált dolgokat. Néha jól, néha rosszul, de csinálta. Nem volt közönség, nem volt visszajelzés minden egyes lépésnél. Ha lefutottál öt kilométert, arról te tudtál. Nem kellett bemutatni, bizonygatni.

 

Ma viszont mintha a bizonyítás lenne maga a cél.

Nem az a fontos, hogy megcsináltad-e, hanem hogy látszik-e, hogy dokumentáltad-e, reagálnak-e rá.

És közben szépen, lassan átalakul a sorrend. Először jön a gondolat: ezt ki lehetne rakni.

Aztán jön a cselekvés.

 

Nem fordítva.

És itt már nem teljesítményről beszélünk, hanem előadásról. Egy nagyon jól felépített előadásról, ahol mindenki a saját életének a főszereplője, rendezője és marketingese egyszerre.

 

A legfurcsább az egészben az, hogy kívülről minden egyre jobbnak tűnik. Szebb képek, jobb formák, látványosabb eredmények. Csak közben belül mintha egyre kevesebb lenne az élmény.

Mert amikor csinálsz valamit, de közben már azon gondolkodsz, hogyan fog kinézni mások szemében, akkor már nem teljesen azt csinálod.

Akkor már egy kicsit játszol is. És lehet, hogy ezért van az, hogy ma már az edzés közben több idő megy el a story-ra, mint magára az edzésre.

 

Nevetünk rajta, de közben valahol pontos. Nem csak csináljuk a dolgokat, hanem bemutatjuk, hogy csináljuk.

 

És ez nem biztos, hogy baj. Lehet, hogy ez csak a korunk működése. Csak érdemes néha megállni, és feltenni a kérdést:

Ha senki nem látná, akkor is megcsinálnám? Mert ha a válasz igen, akkor az még mindig a miénk, még érték.

 

Ha nem, akkor lehet, hogy csak Hollywoodot játszunk, és a taps néha fontosabb lett, mint maga a játék.