Az öregedés egyik legigazságtalanabb dolga az, hogy belül nem történik meg. Nem lassan, nem fokozatosan, hanem egyáltalán nem. Belül ugyanaz az ember vagy, aki mindig is voltál. Ugyanazzal a reakcióval, ugyanazzal a gondolkodással, ugyanazzal a kíváncsisággal. A test öregszik. Mi nem.

Erről az ellentmondásról ritkán beszélünk. Mert kényelmetlen, nincs rá jó kifejezés, nincs benne semmi pátosz és nincs rá megoldás.

Belül nincs életkor. Nincs naptár. Nincs statisztika. Nincs ránc. Az ember belül nem ötven, nem hatvan, nem hetven. Belül nagyjából ugyanott van, ahol egyszer csak megállt az idő. Ezért történik meg az a furcsa helyzet, hogy amikor ránézel a saját korosztályodra, nem feltétlenül jössz a látottaktól zavarba, de nem is tudod elképzelni magad esetleges párként mellettük. Nem azért, mert rossz emberek lennének. Nem azért, mert nem tisztességesek, nem érdekesek vagy nem kedvesek. Hanem mert belül te nem ott tartasz.

Ez nem vágy kérdése. Nem szexualitás. Nem csajozás. Ez identitás. Ha belül nem abban az életkorban élsz, amit kívül mutatsz, akkor a hozzád hasonló életkorú ember idegennek hat. Mintha nem ugyanabban a történetben lennétek. Mintha más ritmusban múlna nála az idő.

Egészen más a helyzet akkor, ha valakivel együtt öregszel. Ott nincs törés. A belső és a külső együtt változik. Nem zavar a tükör. Akkor nem kérdés, hogy mit látsz, amikor ránézel a másikra. Mert nem egy testet látsz, hanem egy közösen megélt időt. Egy közös kopást, ami nem idegen, sőt inkább összeköt. Ott az öregedés a közös lét velejárója.

A probléma akkor jelentkezik, amikor ez a közös öregedés nincs. Amikor belül megmaradsz, kívül viszont változol. Amikor belenézel egy kirakatba, vagy egy lift tükrébe, és egy pillanatra kizökkensz. Nem azért, mert csúnya lennél. Hanem mert nem azt látod, akinek belül érzed magad.

Ez a pillanat gyakran szégyenhez vezet. Nem erkölcsi, hanem létezési szégyenhez. Ahhoz az érzéshez, hogy a tested előrébb jár, mint ahogy te gondolod. Hogy a külsőd elárulja a belsődet. Hogy a világ azt hiszi rólad, hogy már ott tartasz, miközben nem.

Erről a témáról ritkán beszélünk. A kibeszélés helyett jönnek a magyarázkodó mondatok, hogy a kor csak egy szám, hogy fiatalos vagy, hogy a lélek nem öregszik. Ezek mind csak elkenik a lényeget. Szép mondatok arra, hogy ne kelljen kimondani: a test és az identitás szétcsúszott.

Ez nem tragédia. Nem dráma. Nem panasz. Ez egy állapot. Egy olyan állapot, amit mindenki átél, csak kevesen hajlandók őszintén szembenézni vele. Nem az fáj, hogy öregszünk. Az fáj, hogy nem úgy öregszünk, mint a testünk.

Az öregedés nem belül történik, hanem kívül. És ez az igazságtalanság nem orvosolható. Nincs mit legyőzni és nincs mit szépíteni. Elég tudnunk róla. Az ember teste és lelke nem ugyanabból az anyagból van.

Ezzel együtt lehet élni. Például azzal, hogy megválogatjuk, mire és kire nézünk rá.