Volt egy időszak, amikor nem konkrét válaszokra volt szükségem. Inkább arra, hogy egyáltalán el tudjam rendezni a fejemben lévő dolgokat. Túl sok minden volt egyszerre jelen, egész nap zizegett bennem.
Feladatok, félbehagyott gondolatok, még meg nem született döntések. A munkával és a privát életemmel kapcsolatos nyomás, sorozatos problémabekattanások. Nem volt igazi káosz, de közelítettem hozzá, hogy az legyen. Egyre inkább elfáradtam, kellett valami agyi szoftverfrissítést keresnem.

Ebben az állapotban találkoztam először azzal az érzéssel, hogy az AI nem kizárólag gyorsabbá tehet, hanem könnyebbé is varázsolhatja a dolgaimat. Megtapasztaltam, hogy az általam betáplált adatokat nemcsak sorba rendezi, hanem az információs szemetet ki is veszi. Ezek addig túlterhelték az agyamat és megnehezítették a döntéseimet. A letisztított anyagra alapozva egyszerűbb volt a döntéseimet meghoznom és a következő szintekre lépnem.

Ekkor értettem meg, hogy a gondolkodás terhe nem mindig a gondolkodás mélységéből fakad. Sokszor abból, hogy zavaros vízben halászunk. Az AI ebben az értelemben tehermentesítő eszköz volt. Egy hely, ahol nem kellett okosnak, következetesnek vagy erősnek mutatkoznom. Elég volt őszintének lennem magamhoz.

Ez a tapasztalat kifejezetten pozitív volt. Segített abban, hogy visszataláljak egy lassabb, pontosabb belső ritmushoz. Nem gyorsultam fel tőle. Ellenkezőleg. Megengedtem magamnak, hogy megálljak. És ez ritka ajándék egy olyan világban, ahol minden azonnali reakciót vár.

Később persze kiderült, hogy ennek is van határa. Hogy nem mindegy, meddig és mire használom ezt a fajta tehermentesítést. De ebben az időszakban még tisztán segített. Nem vett el felelősséget, nem tompította az érzékeimet. Viszont tisztább képet adott a dolgaimról, és jobb alapot a döntéseimhez.

Ez egy valódi pozitív élményem volt az AI használatával. Nem csodát vártam. Nem is azt kaptam.