Epilógus – Hát ez regénybe illő

​

Edó halála után három hónappal, egy hétköznapi telefonbeszélgetés közben Mesi, mintha csak mellékesen jegyezné meg:

– Tudod, hogy mi a gimiben négy évig egy padban ültünk?

A vonal túlsó végén Csabi elhallgatott.

– Hogy mi? Akkor te jobban ismerted a feleségemet, mint én… – mondta halkan. – A gimis évek a legőszintébbek. Akkor mindenki az, aki. Ez… regénybe illő, Mesi.

Ez a mondat lett a mag. Hónapokkal később Milán már tudta, mit akar: megírni Edó történetét. Megkérte az apját és Mesit, hogy idézzék fel a régi időket. Rengeteg történet került elő – könnyek és nevetések váltották egymást. Nehéz volt, de egyben felemelő is.

A három ember között új kötelék született. Nemcsak Edó életét írták meg – rajta keresztül egy egész korszakét, a sportba kapaszkodó fiatalok álmát, küzdelmét és kitörési vágyát.

A trilógia először angol nyelven jelent meg – előbb e-könyvként, majd nem sokkal később nyomtatásban is.
Mivel eredetileg magyarul íródott, csak idő és alkalom kérdése volt, hogy hazataláljon: megszülessen a magyar kiadás.

A fejezetek szinte maguktól születtek. Milán biztos benne, hogy édesanyja keze is benne volt a munkában – odafentről, valahonnan, csendesen irányítva.

Augusztus harmincadikán, reggel fél nyolckor ment el – egy egynapos, őrült küzdelem után. Már békésen, félelem nélkül.
Egy évvel később már állt az emlékműve.

​Edó maga volt a regény: erő, hit és szeretet egy testben.

​

Utószó I. – Csabi vallomása

Mi, ezen a területen nagyon is beképzelt és arrogáns férfiak abban a tévképzetben élünk – éltem én is sokáig –, hogy mi választunk párt magunknak. Lehet, hogy kezdeményezünk, kavarunk jobbra-balra, de párt a nő választ magának.

Engem Edó nézett ki magának, és egy kis kitérő után meg is szerzett; áldozatos munkával pedig meg is tartott. Jól belegondolva, nehéz dolga volt. Szerencsére egy percre sem adta fel.

Mi egy nagyon érdekes történelmi korban voltunk fiatalok. Még volt valamennyi diktatórikus eleme a rendszernek, de már lazult, és egyre csak lazult. Már lehetett benne élni. Érdekes időszaka volt ez Magyarországnak és a blokk többi országának is.

A gazdasági összeomlás szele már megcsapott mindenkit, ezért a gazdaság újraindításában a hatalom is érdekelt volt – bármi áron, bármilyen eszközzel. Ha a „szabadság” illúziójának megadásával, akkor azzal. Tudták, hogy más eszközökkel bármikor visszaveszik az irányítást. Meg is tették – jóval később, mint gondoltuk.

Én, Csabi, ebben az érdekes korban kezdtem a vállalkozásaimat építeni. Még ma is megüt, mit éreztünk mi, a nagy senkik, amikor az első névjegyeinkre ráírattuk: „igazgató”. Az akkori életünkben minden a nagyotmondásról, a hazudozásról szólt. „Ez vagyok, az vagyok, ezt ismerem, azt ismerem, ezt garantáltan elintézem, csak…” Mélyen beleégett ez az emberekbe. Van, aki sosem tudta kinőni.

Én szerencsés voltam. Nekem itt volt Edó. Ő embert faragott belőlem.
„Ne hazudj! Senkinek és semmiért.”

Milyen ember volt ő? Szerencsés alkat. Velem és az emberek nagy többségével ellentétben sosem érzett késztetést arra, hogy feleslegesen járassa a száját. Nem osztogatott kéretlen tanácsokat, soha sem ígért senkinek semmit, mindig mindenkivel el tudott számolni, nem keverte magát hazugságokba. Csúsztatni sem csúsztatott soha. Viszont úgy tudott meghallgatni másokat, hogy nem szakította félbe őket. Ezért a tulajdonságáért imádták az ismeretlenek is – akár egy bolti pénztáros is, aki véletlenül szóba elegyedett vele.

Ilyennek csak születni lehet. Ő tisztában volt önmagával. Ez nem nagyképűséget vagy felsőbbrendűséget jelentett. Megvoltak a saját komplexusai. A gyerekkori traumák csak enyhíthetők, nyomtalanul sosem múlnak el.

„Ne hazudj.”
És egy idő után már nem hazudtam – sőt, mindig mindent ki is mondtam. Ez sokaknak nem tetszik.​ Szeretik az emberek, ha hazudnak nekik, ha hiú reményeket táplálnak beléjük.

Az üzleti életben nélküle elvesztem volna. Ő volt a támaszom, a biztos pont. Őt manipulálni nem lehetett – én sem tudtam. Akkor más mire ment volna?
Bátor volt, mindenkinél bátrabb, akit valaha ismertem. Úgy küzdött az igazáért, a családjáért, mint egy anyatigris. Igazi nő volt, aki védte a fészkét, őrizte a tüzet, gyógyította sebeket.
A férfiaitól elvárta, hogy végezzék el a természet által rájuk szabott feladatokat: harcoljanak, sikeresen vadásszanak. Ezek természetes követelmények.
Elvárta, hogy a fia mindkettőnknél jobb legyen. Emberként.
„Ez a fejlődés rendje” – mondta sokszor. – „Jobb kell, hogy légy tőlünk!”

Bármibe vágtam a fejszémet, bármilyen vállalkozást indítottam vagy vettem, néhány hét után az új cégben, a legkomolyabb szakértelemmel irányított és elszámoltatott. Az operatív működtetés az ő reszortja volt mindig. Abba én soha sem szóltam bele. Az iroda és a főnöki szék kizárólag őt illette meg. Megdolgozott érte. Általa mindig biztonságban voltunk.

A betegségét figyelemmel kísértem, segítettem, amiben tudtam, de csak kívülálló voltam. Olvastam, hallottam, és el is fogadom: a nagy eseményeknél egyedül vagyunk. A születésnél, a halálnál egyedül vagyunk. Lehet, hogy vannak körülöttünk, de egyedül vagyunk.

Edó a betegsége előrehaladtával egyre inkább magára maradt. Ott voltunk, nyüzsögtünk, tettünk-vettünk, beszéltünk, de ő már egy ideje egyedül volt a bajával.

Persze minden más működött, mint régen: a család, a munka, a programok.
De a legmélyebb rétegeiben már magányos volt. Ez lehet az emberi lét ősi természete.

Mivel nem tudtam megvédeni, visszatartani, már biztosan tudom, hogy a legvégén egyedül volt.

Egy év telt el. Egyedülálló és hozzá méltó emlékművet építettünk az emlékére.
A háromkötetes mű kizárólag az ő aktív közreműködésével születhetett meg. Nem történhetett másképpen.
Valahonnan, valami kozmikus térből Milánon keresztül leáramlott ez a történet.
Mesivel sem véletlenül aktivizálódott a kapcsolatunk. Meggyőződésem, hogy ez is elrendeltetett és konkrét céllal történt.

Edó jelenlétét jó néhányan érezzük – itt van közöttünk.

Ezzel a leirattal zárom Edó történetét.
Minden mást elolvashattok a trilógiában, Milán fiunk tollából.

 

Utószó II. – Mesi levele Edóhoz

De régen is volt: 1977. IV. 15.
Ekkor írtam bele Edó emlékkönyvébe azt a jókívánságot, amit akkor szívből, szeretetből tettem.
Ez a bejegyzés negyvenhét évvel később összekapcsolt minket Csabival újra, sokéves távolság után.
Nem hiszek a véletlenekben. Az első telefonbeszélgetésünkkor csak sejtettem.
Ma már biztosan tudom, hogy Edó rendezte a dolgokat úgy, hogy ez a találkozás megtörténjen.

A mi különleges barátságunk kellő alapot adhatott neki ahhoz, hogy hozzám forduljon, és rám rójon feladatokat az itt maradt szeretteivel kapcsolatban.
Arra azonban soha sem gondoltam volna, hogy ez a találkozás a barátságunkon keresztül bemutasson egy történelmi kort, és világszínvonalú kortörténeti művé alakuljon.
Trilógia? Ezt végképp el sem akarom hinni.​

Jó volt felidézni a sok-sok emléket.
Csabival sírtunk, nevettünk. Milán meg csak jegyzetelt.
Állítása szerint Edó valamiképpen „lesugározta” a történeteket, hiszen maguktól álltak össze, csak a klaviatúrát kellett kezelnie.
A szavakat, mondatokat, történeteket nem kellett kutatnia – maguktól jöttek.
Köszönöm nekik, hogy részese lehettem ennek a munkának, és az életem eme fontos állomásai ilyen míves keretbe lettek foglalva.

Mit is írtam abba az emlékkönyvbe anno?
„Mint osztálytársad és barátnőd azt kívánom neked, hogy az életben nagyon boldog és szerencsés, de becsületes ember légy.”
Mindezt negyvennyolc évvel ezelőtt. A drága barátnőm esetében negyvenhét éve.

Most, hogy egységes szerkezetben olvasom a történetünket, az akkori jókívánságom egy az egyben megvalósult.
Eszerint élt az én Edóm.

Én is ehhez a mondathoz híven alakítottam az életemet.
Nagy boldogságok, nagy csalódások. A becsületemen soha nem esett csorba.
Csodálatos anya–lánya kapcsolatom van. Stella az életem fő műve.
Nem átlagos szülő vagyok: jobb szülő lettem, szerető anya, a lányom igaz barátja.
Ennél több nekem nem kell a boldogsághoz.

Igazi miskolci nő vagyok. Nem félek a kihívásoktól, bármikor, bárkivel megküzdök az igazamért, a lányomért.
Ma is aktívan dolgozom, a sportolást soha fel nem adtam.
Az adott nekem tartást, minőségi életet. Tartozom annyival, hogy nem dobom el magamtól.

Én Edóhoz képest szerencsés voltam abban, hogy egy alattomosan lappangó betegséget még időben diagnosztizáltak nálam.
Teljes életmódváltással megállította a Richard nevű orvosom a romlást.
Ma már teljes életet élhetek újra. Hálás vagyok neki, amiért ennek az IBD nevű betegségnek a gyógyítására tette fel az életét.
Edónál sajnos már kialakult a gyilkos kór, mire orvoshoz került.

Milán nagyon színvonalasan összefoglalta, hogy kik is voltunk mi Edóval:
két miskolci–vasgyári lány, akik többet akartak az életből kihozni, mint amit a környezetük szánt nekik.

Van egy jó hírem: sikerült.

Budapest, 2025​.
Csabi és Mesi emlékül Edónak