TRESCH MILÁN: KÉT LÁNY EGY PADBAN

Erről a csodálatos három részes regényről írom le most ismertetőmet/ajánlómat, még az olvasás után a történet hatása alatt, arra vállalkozva, hogy kiemeljem azt, amit a szerző is megmutatni akart: a szépséget és nagyszerűséget az emberi kapcsolatokban, a sportban, a családban, a barátságban, a szorgalomban, akaratban, az elismerésben… azt, hogy hogyan lehet elviselni az elviselhetetlent, s azt is, hogy múlhat, rohanhat az idő, le is győzhet, ami fontos, megmarad…kincs lesz és felejthetetlen.

 

„A sorrend semmit nem jelent – egyszerűen nem tudom egymásra írni a neveket, és azt sem tudom, kivel kellene kezdenem” – írja Tresch Milán a üzenetében, s nem is baj. Sőt! Sokszorosan kapcsolódik így össze a történet a három részben, ismétlődve, kiegészítve, erősítve azt.

A barát, a férj, a fiú, az edző, a tesi-tanár, a szülők, az ismerősök szemszögéből is láttatva két miskolci lány életét, s persze, a múlt és jelen időt, a két vasgyári lányét, „akiknek sikerült az életből többet kihozni, mint amit a környezetük szánt nekik.”

„A gimnáziumi évek a legőszintébbek. Akkor mindenki az, aki. Ez regénybe illő, Mesi” – ez volt az a beszélgetés, ami ihlette Milánt, megírni Edó történetét.

Papp Edit, /mint az én családnevem/, a magas, csendes lány a főszereplő, 1975-ből, a nyolcadik osztályból, aki a Kilián Gimnáziumban Mesi: Emese padtársa négy éven át.

Csodálatos jellemrajzot kapunk róla, róluk, a szerzőtől.

Hogy milyen volt Edó?

A szereplők szerint: „Rendíthetetlen. Éleslátó. Ő volt az egyetlen, aki soha nem kertelt. Egy anyatigris. A legigazságosabb barát. Ha ránézett valamire, az világos lett, letisztult.” Férje szerint: „Edónak mindig igaza van.”

–Edó, te az előző életedben biztosan grófnő voltál – mondogatta Csaba. – Az Avas Délről nem származhat ennyi elegancia.”

Pedig onnan származott. Emese is. És összekötötte őket a lélekazonosság és a sport. A kosárlabda. A „Zsiráf” és a „Hosszúláb” végtelen küzdelme, a folytonos edzés, és a győzelem akarása. A „lila hajgumi” babonája szertefoszlik, s lesz valami titokzatos üzenet, „valami, ami emlékeztette őket az elengedni-tudás képességére.” Ilyen például a gyermekkor elengedése, vele annak íze is múltba hull…csak a Mese cukrászdában készült fotó mutatja az akkori érzéseket. „van, ami után már nem ugyanaz semmi – és van, ami örökké ugyanaz marad.” A barátság. A szeretet. A tisztelet. Az emlék. S Mesi kalandos sorsától is Edó útja hangsúlyozódik.

Mennyi párhuzamos élet! Edó és Mesi. Edó és Csabi, a férj. Edó és Milán, a gyermekük. Edó, Csabi és barátaik.

S majd mindent felülír a betegség, és a „túl korai vég”! Edóé.

–„El kell engednem – mondta Csabi.

Mesi is ezt javasolta. „Túlélni, ahogy lehet”!

De „az anyák beírják magukat a gyermekük életébe” -ezt tudjuk, Milán születése óta.

Az idő hullámverése ez. Ahogyan összekapcsolódik a három részben a jelen és a múlt.

A kosárlabdás lány „elvétette az utolsó dobást”, de a „végső bajnoki mérkőzése”, mint félelme is, valóság volt.

Dobálta a labdákat a „csapattársak” gyűrűjében, de az igai meccset nem sikerült megnyernie. Rossz volt a passz. Rossz volt a csel. A szenvedély kihunyt.

A kudarcot szeretteinek kellett elfogadni, hogy tovább tudjanak élni az emlékekkel.

Ebben a trilógiában minden sor szinte sír „a messzi útra tévedt kedvesért,”

„Házi, családi” könyv! A belőle áradó érzés Váci szavaival: „A lélek szól, és tör a fényre, lapról lapra visz búvópatak útja”! Sokszor kevés a levegő olvasás közben, s megértjük, hogy ez szívből-írt életmese, és azt is átérezzük, amit Saint Exupéry így fogalmazott meg: „…csak egyetlen igazi fényűzés van: az emberi kapcsolatoké.”

„Az írás voltaképpen intim és egyszemélyes családállítás. Hatása még elementárisabb lehet, mert az ember nem egy vele érző közösség vállára, hanem a papírra rakja a terhét. Márpedig a papír engedelmesebb sorstársainknál, viszi tovább a ráengedett súlyt, szótlanul, megbízhatóan.” E Vámos Miklós-gondolatok igazak erre a történetre. Mert leírva a bánatot, könnyebbül a lélek.

S mégis: „marad valami a levegőben: a melegség, fény, egy tűz, amit Edó rakott meg, és ami most őríznek. Vannak, akik elmennek, de nem tűnnek el. Ők azok, akik köré gyűlünk – akár egy asztalnál, akár egy képernyő fényében – és akik ott lesznek velünk, ha a nevüket kimondjuk.”

A kedves olvasó megannyi ilyen eredeti üzenetet kap, hiteles, megkapó, megható történetben, világos, zaklatott-szaggatottan is folyékony mesélő módon. amikor egyszerre van hatás alatt a szem, a fül, a szív és az elme. Filmbe illő, és filmre méltó itt minden, úgy elevenedik meg a befogadó előtt a két lány története, akik valaha egy padban ültek, és barátok maradtak örökre.

Én kiragadtam a számomra legszebb gondolatokat, de lehetetlen mindent megmutatni. Ahhoz olvasni kell, átélni ás érezni a sorsokat. Erre buzdítok mindenkit. Hálás vagyok a lehetőségért, hogy megismerhettem Tresch Milán szavaiból egy család „teljességét”. Edó emlékműve elkészült, egyedülálló és hozzá méltó, erősebb a márványnál, gránitnál, mert ő társai szívében él.

/Plószné Papp Mária/