Azt mondják, a középosztály eltűnőben van. Azt is mondják, hogy elvadult a világ, mindenki túlél, könyököl, védekezik. Ebben sok igazság van. Érezni a hétköznapokban. A feszültségben, a hangnemekben, a bizalmatlanságban.

Mégis, időről időre történik valami, ami megakasztja ezt az egész zajos folyamatot.

Nem nagy, nem látványos. Nem a természeti katasztrófákkor, nem balesetekkor, nem az a fajta összefogás, amit kamerák előtt szokás ünnepelni. Az is nagyon fontos, jó látni, reményt ad. De én most nem erről beszélek.

Hanem arról a csendes emberi jóságról, ami akkor jelenik meg, amikor senki nem tapsol.

Vannak emberek – és ezt akár nagybetűvel is lehetne írni –, akik ebben a megkeményedett világban is megőriztek valamit. Empátiát. Arányérzéket. Azt a képességet, hogy nem élnek vissza a helyzetükkel, pedig megtehetnék. Nem erkölcsi fölényből. Egyszerűen azért, mert ilyenek.

Ma két ilyen emberrel találkoztam.

Az egyik egy hivatal munkatársa volt. Felszólítás miatt kerestem meg. Minden adott volt ahhoz, hogy megnehezítse az életem. Szabályok, határidők, paragrafusok. Megtehette volna. Nem tette.
Emberi hangon beszélt. Konstruktívan. Nem elnézően, nem lekezelően. Segített megérteni, hogyan lehet jól és időben megoldani egy feladatot.

Nem mentett meg. Nem intézett el semmit helyettem. Csak nem rúgott belém, amikor lett volna rá alkalma.

Amíg ilyen emberekkel találkozom, addig van remény.

A másik eset személyesebb. És sokadszor életmentő. Nem részletezem. Nem kell. Elég annyi: volt ott jelenlét, figyelem, áldozatvállalás. Nem kötelességből. Nem szerepből. Hanem belső késztetésből. Barátságból. Szeretetből.

Ilyenkor óhatatlanul felmerül a kérdés:
ki tapasztalhat meg ilyesmit?

Nem mindenki. És ezt nem ítéletként mondom. Tapasztalatként.

Ezek a helyzetek akkor működnek, amikor két jó ember találkozik. Ha az egyik nem az - legyen hivatalnok, orvos, segítő vagy épp bajban lévő -, a másik sem fog tudni jó maradni. Mert ez nem egyoldalú gesztus. Ez viszony.

Ahhoz, hogy segítséget kapjunk, nekünk is dolgunk van. Például megjelenni időben. Nem rárúgni az ajtót arra, aki mögötte ül. Nem ellenségként kezelni azt, akitől épp segítséget várunk.

És van egy keményebb része is ennek: aki nem tesz meg mindent a talpon maradásáért, nem küzd, nem látszik rajta az igyekezet, csak a lefelé sodródás, az ne számítson arra, hogy majd valaki más kihúzza a bajból. Ez nem kegyetlenség. Ez életműködési alapvetés.

Ez a világ most nem könnyű. De nem is teljesen reménytelen.

A remény nem rendszerekben van. Nem politikában. Nem nagy szavakban.
Hanem ott, ahol két ember még emberként tud találkozni.

Ma láttam ilyet.
És ez elég volt ahhoz, hogy tudjam:
még érdemes élni.