Van egy kérdés, amit mindenki kerül, miközben mindenki érintett benne: miért ilyen rosszak ma a párkapcsolatok a nyugati világban. Miért ennyi a válás, miért nem születik elég gyerek, és miért lett a közelség, a szex és az együttlét sokaknál fárasztó, halogatott, túl macerás dolog.

Ez nem egyetlen okra vezethető vissza. Ez egy hosszú folyamat eredménye, amelyben szerepek, elvárások és ösztönök csúsztak el egymástól. Az egyik oldalon ott van a női szerep átalakulása. Az emancipáció nemcsak szabadságot hozott, hanem egy olyan működésmódot is, amely sok esetben eltolta a nőiséget egy teljesítményalapú, kontrolláló irányba. A „valósítsd meg önmagad” gondolat sokaknál nem kiteljesedést, hanem állandó készenléti állapotot eredményezett. Projektben gondolkodást. Elvárásokat. Szabályrendszereket.

Egy ilyen működésben a közelség már nem ösztönös, hanem feltételekhez kötött. Időzítéshez, hangulathoz, megfelelő kommunikációhoz. Nem azért, mert a nő rossz vagy rideg lenne, hanem mert a szerep, amelyben él, nem hagy teret a spontaneitásnak. A vágy viszont nem szeret szabályrendszerek között működni. Nem szereti, ha menedzselik.

Nem véletlen az a mondat, amit egy fiatal fiú fogalmazott meg a szexről: túl macerás. Ha valami túl macerás, az előbb-utóbb elmarad. Nem tiltásból, nem haragból, hanem fásultságból.

A másik oldalon a férfiak elbizonytalanodása áll. Az elnőiesedés nem azt jelenti, hogy érzékenyebbek lettek, hanem azt, hogy elveszítették az ösztönös kezdeményezés biztonságát. Félnek a visszautasítástól, a kinevetéstől, attól, hogy rosszul lépnek. Inkább nem kockáztatnak. Inkább kivárnak. Inkább visszahúzódnak. A vágy helyét a megfelelés veszi át, az ösztön helyét az önkontroll.

Így kerül egymás mellé két ember, akik egyedülállóként még mindent akartak maguknak: szabadságot, egyenlőséget, önmegvalósítást. Párként azonban nem tudnak mit kezdeni egymással. A kapcsolat tárgyalásos folyamattá válik. Feladatlistává, a „csinálhatjuk-e azt a bizonyost” állandó kifürkészésévé. Kompromisszumgyűjteménnyé.

A közös hiba pedig egyszerűbb, mint gondolnánk. Az önfeladás hiánya. Nem nagy dolgokban, hanem aprókban. Egy távirányító egyszerre csak egy kézben lehet. Egy autót egyszerre csak egy ember vezethet. Két ember egyszerre nem tud irányítani, mégis ezt próbálják. Mindketten kontrollálni akarnak, miközben a közelség éppen attól működne, hogy néha valaki fontos dolgokban is enged.

Ez nem vádirat. Nem a nők ellen és nem a férfiak ellen szól. Ez egy állapot leírása. Egy civilizációs fáradásé, ahol minden tudatos, minden reflektált, minden megbeszélt, csak éppen az ösztön szorult háttérbe, és idővel szinte szitokszóvá vált.

A megoldás nem forradalmi. Inkább megállás, visszalépés. Megállni egy pillanatra. Kilépni a futó projektekből. Elengedni a szerepeket, legalább időlegesen. Figyelni arra, ami nem tanult és nem kikényszerített.

Ha ez megtörténik, sok kérdés magától megoldódik. Ki vezet. Ki kezeli a pénzt. Bizonyos helyzetekben ki dönt. Kinél van a távirányító vagy a fakanál. Nem elvárásból, nem tárgyalásos alapon, hanem természetesen. Önként.

És abban a pillanatban megszűnik a macera.