A gyásszal kapcsolatban minden korban voltak, vannak bevett utak.
A tradicionális módszerek: temető, templom, gyertyagyújtás, családi szertartás, fekete ruha, egy év csend.
Ez sok embernél működik. Megnyugtatja őket a rítus, a rend, a keretek. És ez jól van így.
Aztán itt vannak az újabb irányok. Coachok, pszichológusok, terapeuták, lélekgyógyászok.
Mind ugyanazt keresik: hogy valaki valahogy megtanuljon együtt élni azzal, ami történt.
És ez is teljesen rendben van. Mindenki abba kapaszkodjon, ami nála működik. A gyász nem verseny. Nincs jó vagy rossz út. Csak út van.
Amit én most leírok, az nem tanács, nem módszer, nem az egyetlen üdvözítő megoldás.
Nem állítok semmit. Csak azt írom le, ami nálam működik. Lehet, hogy másnak is segít, lehet, hogy nem. Én csak elmondom, hogyan maradt jelen Edó úgy, hogy közben az életünk nem tört félbe, csak átalakult.
Negyvenöt évig voltunk együtt. Ez egy élet. Az elvesztése sokkoló tragédia. Felfoghatatlan. Hogy lehet ez? Miért pont ő?
Egy idő után azonban felismertem, hogy mennyi minden megmaradt belőle.
 
A legtöbb ember reflexből próbál „elengedni”. Mintha a gyász valami vizsga lenne, amit mielőbb teljesíteni kell.
Nálam a halál nem zárt le semmit. Csak más csatornára helyezte át a kapcsolatunkat.
Van egy képem róla. Két héttel az elvesztése előtt készítette, szelfi, pedig előtte soha nem csinált ilyet.
Mintha tudta volna, hogy egyszer ebbe fogok kapaszkodni. Ez a kép jön velem szobáról szobára.
Nem bánt, nem tép. A jelenben tart és erőt ad.
 
És itt jön a lényeg:
a gyász nekem nem az elengedésről szól, hanem az átalakításról.
Nem arról, hogy eltűnt a párom, hanem arról, hogy máshogyan marad velem.
Más formában működik tovább. Csendesebben, de erősen és aktívan.
Ez a helyzet azonban nem magától alakult így.  Ezt létre kellett hoznom.
Olyan életteret kellett felépítenem, ahol Edónak helye van. Nem háttérdíszletként, nem emlékként, hanem erős struktúraként.
A fiunkkal közös projektünk alapjaként. Milán ebben partner, ő áll a fronton. Nem uralom, csak az alapot adom, az energiát, a tapasztalatot, amiből ez a világ felépült.
A technológiai iparból jövök. Eszembe nem jutott volna valaha irodalmi műhelyt építeni.
Aztán kiderült, hogy ha azt akarom, hogy Edó jelen maradjon, akkor nekem kell olyan világot létrehoznom, ahol jelen lehet.
Nem szomorúságként, hanem motorjaként annak a világnak, amit most építünk.
 
Ahogy erre az útra léptünk, a fájdalom szépen lassan átalakult jelenlétté. Nem múlt el. Más lett.
A gyászban ritkán mondják ki, hogy ez is egy lehetőség:
nem „túllépni” kell, hanem megtalálni azt a formát, ahol tovább tud működni a kapcsolat.
Ahol a szeretet nem tárgyszerű valami lesz, hanem energia.
Ahol az elhunyt nem hiány, hanem alap.
Az én módszerem ennyi: felépítesz egy világot, amiben annak az embernek, akit elveszítettél, továbbra is helye van - méghozzá nagyon is aktív helye. 
Ahol nem elvesz tőled, hanem hozzáad. Ahol a közös múlt nem lezárt fejezet, hanem erőforrás.
És ettől kezdve minden nap együtt vagytok - csak másképp.
 
Van két dal, amit gyakran hallgatok.
 
Az Easttől: „Amíg én élek és te vársz, énekeljük a túlélők dalát.”
 
A Mobilmániától: „Sorsod voltam, szárnyad, szerencséd… te minden voltál, élet-ajándék.”

Aki átélte, érti. Aki nem, annak nem kell érteni. Mindenki a maga módján gyászol.
Én csak annyit mondok: nem kötelező elengedni azt, akit elveszítettél. Van, akinek ez segít. Van, akinek nem. Nálam az működik, hogy tovább viszem. Beépítem. Működtetem.
És ettől az elvesztése nem lezárta, hanem újra írja, és folyamatosan átalakítja a kapcsolatunkat.
Aki elveszíti a számára legfontosabb személyt, az nem feltétlenül veszíti el a saját életét is.
Viszont át kell rendeznie azt a világot, amiben tovább akar élni. Amiben túl akar élni.
Én a módszeremmel elkerültem, hogy a legnehezebb helyzetbe keveredjek: hogy múlt időbe kelljen tennem a 45 évünket.
Mi folytatjuk - kicsit másképp, de együtt megyünk tovább. Ahogy az East énekli; amíg én élek és ő vár....