Minden jót Edónak köszönhetek. Több helyütt írtam már az ő természetes emberi tulajdonságairól, arról, hogy soha nem hangoztatott evidenciákat, és ezáltal nem volt intrikus sem. Nem érzett késztetést a felesleges beszédre, viszont képes volt az embereket megszakítás nélkül, valódi figyelemmel meghallgatni.

A legnagyobb erénye, a megbocsátás képessége volt. Szerzett sérüléseket, nem keveset. Azonban képes volt egy idő után túllépni rajtuk. Persze, hogy szenvedett ő is, mint mindannyian. Egy időpillanatban azonban arra is képes volt, hogy elengedje a sérelmét, annak okozójával együtt. Csodáltam ezért. Én sokkal tovább cipeltem a sérelmeimet. Volt, amit csak hosszú szenvedés után tudtam elengedni.

Most a nyomdokaiba lépek. Példát veszek Edóról, akinek "mindig igaza van." Tartozom neki ezzel és annak is, aki olyan mély sebet okozott bennem, amit nehéz lesz elengednem.

Nem értem, miért így történt. Nem gondolom, hogy helyes volt.
De nem akarom tovább hordozni.

Ezzel az írásommal közlöm vele, hogy a haragot elengedtem. Felszabadítom minden rossz érzés viselése alól.

Mert ha valaha szeretett engem, és tudom, hogy igen, akkor egyszer rossz érzése lesz attól, amit velem tett. Nem most, valamikor.

Drága egykori szerelmem, felszabadítalak, ne legyen rossz a lelkiismereted. Nem haragszom.

A harag is kapcsolat.
És én már nem akarok kapcsolatban maradni ezzel az érzéssel.