Mintázatok

Fikciós esettanulmány - novella.

Nem konkrét személyekről szól, hanem egy valós kockázatról: amikor már nem az a kérdés, mit írtál, hanem hogy be tudod-e bizonyítani, hogy te írtad - és a mintázatok fontosabbá válnak, mint az ember.

George Taylor neve önálló életet élt, és elmondhatjuk, hogy nem akármilyen életet.
Nem kellett hozzá arc sem, elég volt kimondani és működésbe jöttek tőle a dolgok. A név miatt telt házas előadások, felolvasóestek és motivációs tréningek voltak heti rendszerességgel. Könyvkupacok közötti dedikálások és az a fajta figyelem, amit az ember csak kiharcolni tud. És ő megharcolt érte.

Ha dedikált, a könyvesbolt előtt már kora reggel sorok álltak. Nem türelmetlen, sokkal inkább izgatott rajongók sora. Emberek, akik tudták, mit vesznek, és azt is, hogy miért jöttek. Személyesen akarták látni a sikeres bestsellerírót. George szerette ezt.
A szervezőktől rendet várt el. Kiszámíthatóságot. Azt, hogy ilyenkor mindenki tudja a helyét. Ő bent ül egy asztalnál, farmerben, sportos zakóban, az inge pontosan annyira kigombolva, hogy laza legyen, de ne közönséges. A cipő kézzel varrott; a színéhez harmonizáló bőrszíjas óra súlya mindig emlékeztette arra, hogy minőségi darabot hord a csuklóján. A teste edzett, a haja frissen vágva, a halántéknál ezüstös, pont annyira, amennyire az ő korában ez szexepil. A dedikálás közben senki sem találta ki az Angel parfümjének a típusát, ő pedig sohasem árulta el, pedig sokan és sokszor kérték erre.

Szerette, ha nézik. Nem exhibicionista vágyból, sokkal inkább megerősítésből. A nők tekintetét különösen vonzotta és ezt kimondottan élvezte. Nem azért, mert bármit akart volna tőlük, hanem mert jólesett, hogy még mindig számít. Hogy működik a kémia. Hogy a név mögött ott van a teste, a jelenléte, a létezése.

Dedikálás közben rutinos mozdulatokkal írta a nevét. Stílusos, lendületes, senkiével össze nem téveszthető aláírása volt. Évekig gyakorolta, amíg kialakult a számára is elfogadható verzió. Ugyanazt a mondatot már több ezerszer elmondta, mosolyogva, pontos hangsúllyal. Tudta, mikor kell felemelni a hangját, mikor lehalkítani. A közönsége szerette ezt. Biztonságot adott nekik. Azt érezték, hogy aki előttük ül, tudja, mit csinál.

Este előadást tart. Teltház. A színpadon állva látta az arcokat, az első sorban a megszokott figurákat, a hátsó sorokban az újakat. Beszélt írásról, igazságról, felelősségről. A mondatok rövidek, élesek, nem írta körül a mondandóját. A taps hosszú volt. A könyvei jól fogytak.

Hazafelé a legújabb Volvo limuzin csendesen suhant. George szerette ezt az autót. Nem hivalkodó, de egyértelmű. Mint ő maga. A sitgesi házában Xanax nevű yorkshire kutyusa várta. A legutolsó kapcsolata óta nőt a házába nem vitt, és nem is tervezi, hogy vinne. Úgy érzi, hogy az volt az utolsó nő az életében. Jobb neki Xanival.

Másnap reggel semmi különös nem történt.
Bekapcsolta az Apple laptopját, ahogy mindig. Kulturális hírek, interjúk, ajánlók. Egy ismerős név jelent meg, egy kritikus, régi ismerettség, majdhogynem barát. Egy nagy múltú irodalmi folyóirat vezető arca. Délben bejelentést tesznek: tényfeltárás, bizonyítékok. Harsogták, sokat sejtetően.

George legyintett. Ebben a közegben mindig van valami bejelentés. Valaki valakivel összerúgja a port, valaki túllép egy határt, valaki rosszkor mond rosszat. Nem az ő ügye. Ő vigyáz - mindig vigyáz a merre-meddigre, a mit-hogyanra, a kivel-miről alapvetésekre.

Elment futni. Utána konditerem, a teste igényelte, a mozgás jóleső, nem terhes számára. Jól érezte magát. Hirtelen eszébe jutott az apja, aki mérnöknek szánta. Egyenes pálya, biztos élet. George ilyenkor mindig elmosolyodott. Milyen sivár lett volna az az élet ehhez képest. Látta maga előtt az építészmérnök apját. Büszke, de az övéhez képest szürke életet élt, amíg élt. Már most több dolog marad utánam. Gondolta büszkén, de egyben szomorúan.

Délben ebéd közben újra megnyitotta a laptopot. Csak kíváncsiságból. A kritikus arca már ott volt a képernyőn, komoly volt, nem színpadias. Ez egy pillanatra megállította George kezét.

A kritikus megköszörülte a torkát.

– Bizonyítékokkal alátámasztott elemzés alapján kijelenthetjük, hogy George Taylor legutóbbi műve, a Szerelem a torkolatnál mesterséges intelligencia bevonásával készült.

A villa megállt George szájánál. Nem tette le. Csak tartotta egy helyben.

A kritikus folytatta. Szingapúri szoftvercég által kifejlesztett technológiával fogják a jövőben a csalással készült írásokat kiszűrni. Bonyolult algoritmusok végzik el az elemzéseket, és nagyon nagy biztonsággal kutatják ki a mintázatokat és egyéb AI-sajátosságokat. Ötven kiválasztott könyvből spontán esett a választás George Taylor legutóbbi sikerkönyvére. Sokkoló számunkra, a kultúráért rajongó közönség számára ez a szomorú ténymegállapítás: George Taylor egy csaló.

George nem hallotta a mondatok végét. Sokkoló volt, amit hallott. A konkrét szavakra már nem is emlékezett. Azt azonban érezte, hogy itt most valami végzetes dolog történt. A bokszedzésein vágták már jó néhányszor orrba. Most is vérszagot érzett az orrában. Érezte, hogy ez kiütés előtti szédülés. Forgott vele a világ.

A telefonja rezegni kezdett. Ügynök, kiadó, ismerősök számai. Nem vette fel. Felállt, kiment a teraszra. A város ugyanúgy mozgott, mint mindig. Semmi nem változott. Csak ő és a helyzete.

Este már nem volt előadása. A naptára egyik napról a másikra kiürült. A meghívások visszavonva. Beszélgetések elhalasztva. A kiadó „időt kért”, az ügynök „új stratégiát” emlegetett.

George ekkor értette meg igazán, hogy itt nincs a vitának helye. Ez nem egy magyarázható félreértés. Ez maga az ítélet.

Néhány hét múlva a háza teraszán ült. A tenger morajlása nem nyugtatta meg. A napfény nem volt gyógyító. Azóta minden nap egyformán, semmittevéssel telt. Felkelt, megnézte a híreket, a nevét, a kommenteket, a cikkeket, az elemzéseket.

Fájt, hogy nem hívják, nem adnak lehetőséget, nem tesznek fel kérdéseket. Azért, gondolta, mert nincsenek épkézláb kérdéseik. Már hogy is lennének. Ők sem értik, hogy mi ez az egész. Csak lovagolnak egy divatos AI-hullámon. Konkrét vádak sincsenek, hogy kérem szépen, ezek a mondatok csak a mesterséges intelligencia mondatai lehetnek, ilyet ember nem írhat. Mintázatok, mint egy asztalterítőn, vagy milyen mintázatokról beszélnek egy regény kapcsán. Tudta, ha beleáll a vitába, a média szétszedi. Sohasem fogják bevallani, hogy nem is értik ezt az egészet. Mindenféle félművelt okostojás írófélét hívnak be szakérteni, és egy-két informatikus némi pénzért a média mellé áll majd. És ő mit tudna mondani? Nem elég bizonyíték az életműve? Már azt is a szemétbe dobták. Ő sosem fogja engedni, gondolta... de mit is, mit nem fog engedni? Hiszen ezek már legyőzték, a padlóra vitték.

Az fájt a legjobban, hogy amikor leírták a nevét, már nem ő állt mögötte. George Taylor megszűnt írónak lenni: fogalommá vált, esettanulmánnyá, példává, figyelmeztetéssé. És a kérdés már nem az volt, hogy mi történt vele, hanem az, hogy ki lesz a következő.

Egy reggel különösen zavartan ébredt. Nem volt konkrét oka, csak az a nyomasztó érzés, hogy az eddigi életének vége és ami most van, az számára már nem élet. Szenvedés. Pedig mennyit dolgozott a sikerért. Őrület. Lehet, hogy mégis az apjának volt igaza? Bár amit eddig megélt, semmilyen úgynevezett biztonságos életért nem cserélné. Tett-vett a lakásban. Felvette az óráját, a cipőjét, a keményített gallérú ingét. Ugyanazok a mozdulatok, de már nem volt bennük a jövő építésének vágya.

Beült az autóba és elindult Barcelona felé. Az autópálya üres volt, a felüljáró közeledett. George nem gondolkodott hosszan. Nem volt nagy döntés, nem volt dráma. Egy mozdulat volt, egy rántás.

A haláláról szóló jelentést még aznap közzétették. Az igazság nem érdekelt senkit.
Azt sem tudta meg senki, hogy George Taylor valaha használt-e mesterséges intelligenciát.

Egy dolgot azonban még időben megtanulhatott volna mindenki, egy tehetséges ember halálán keresztül.
A jövőben nem az lesz a kérdés, mit írtál.

Hanem az, hogy be tudod-e bizonyítani, hogy te írtad.