Kornél izgatottan fészkelődött a székében. Ez a tárgyaló mindig rossz hatással volt rá. Túl sok döntés született már itt, túl sok sors fordult meg egyetlen mondaton, egy aláíráson, egy félrenézésen keresztül. Jó és rossz irányba egyaránt.

Most csak azt remélte, hogy nem fut be semmi váratlan, semmi „azonnal meg kell oldani”, semmi, amit rá lehet testálni.

A cégüknél bármi előfordulhatott. A főnök nem ismert magánéletet, csak határidőket. Icusnak viszont megígérte, hogy ma indulnak. Akkor is, ha az ég a földdel ér össze.

Másfél hónapja bérelték ki azt a kis faházat. Esténként erről beszéltek. Icus elképzelte, Kornél pedig rábólintott. Icusnál ez így működött: ha valamit eltervezett, annak működnie kellett. Ha nem, abból baj lett. Kornél most bele sem mert gondolni, milyen bajnak nézne elébe, ha csúszna az indulásuk.

Csak legyen már vége ennek a megbeszélésnek – futott át rajta. – Utána majd letagadtatom magam Arankával. Ha keresnek, nem vagyok. Nem létezem.

A főnök ott ült vele szemben. Nézett rá, beszélt hozzá, és egyelőre nem volt menekvés.

Icus közben Vivien játékait pakolta a kis bőröndbe. A kislány négyéves volt, már járt, beszélt, kérdezett, de még mindenben rá volt utalva az anyjára. Egy plüssnyuszi, egy fakocka, egy kis rongybaba – mindnek helye volt, mindnek jelentősége.

Icus nem véletlenül pakolt szakszerűen. A sport, a kosárlabda megtanította rá. Az évek, amikor egy sporttáskába kellett beleférnie két mezgarnitúrának, két pár cipőnek, zokniknak, fásliknak, térdvédőknek, melegítőnek, törölközőnek, mindennek, amire szükség lehetett. Tudta, mi hova kerül, mi marad elöl, mihez kell gyorsan nyúlni.

A rend nem esztétika volt, hanem működés és biztonság.

Megcsörrent a telefonja.

– Anya… már mondtam, hogy félig úton vagyunk – mondta türelmesen. – Ne félts minket. Igen, mindenre gondoltunk, igen, azt is viszünk, nem, nem lesz internetkapcsolat. Szándékosan olyan házat kerestünk, ahol Kornélt nem tudják állandóan zaklatni. Igen, átnéztem a szerződéseket. Minden rendben lesz a vendégházakkal, amíg távol leszünk.

Hallgatta a vonal másik végén az aggódó hangot.

– Ez most pihenés. Töltődés. Nekem persze jó lenne csetelni, képeket küldeni, de Kornél ragaszkodik a kőkorszaki állapotokhoz. Szerinte jót tesz nekünk.

Egy pillanatra elmosolyodott.

– Igen, van kötszer, van gyógyszer is. Van csípés elleni krém, igen, az is. Most elköszönök. Én is szeretlek.

Letette a telefont.

A szülők képesek az embert örökre gyereknek nézni – gondolta. Aztán megállt egy pillanatra.

– De hát én is anya vagyok már. Valószínűleg ugyanilyen leszek. Vagy még ilyenebb.

Vivien felnézett rá.

– Anya, a nyuszim is jön?

– Persze – mondta. – A nyuszi mindig jön.

Kornél végül kilépett a tárgyalóból. Fellélegzett. Eddig megúsztam.

– Aranka – szólt a titkárnőjének. – Senkit ne kapcsoljon be. Nagyon fontos, határidős munkám van.

Ez a két óra már kibekkelhető – gondolta.

Icus jutott eszébe. Az a hat év, amit együtt töltöttek. Jó döntés volt, egy percét sem bánja. Sokáig kereste az igazit, nehezen talált rá.

Aztán egy konditeremben találkoztak. Icus kosárlabdázott, oda járt erőnlétizni. Válogatott játékos volt, sok rajongóval. Kornél minden meccsén ott volt, beállt a szurkolók közé, és élvezte, hogy mások elemzik az ő nőjét. Dicsérték, kritizálták, vitatkoztak róla – nem tudták, ő a párja.

Büszke volt.

Egy komoly térdsérülés után Icus edzőként folytatta. Elvégezte a szükséges iskolákat, ebben is sikeres volt. Amihez nyúlt, az arannyá vált a kezében. Még mindig figyelt magára, még mindig sugárzott. Kornél még mindig odavolt érte.

Vivien pedig… ő volt a minden.

Azért választották ezt a svájci házat, mert messze volt mindentől. Se telefon, se e-mail, se pittyegés. Külön kérték az utazásszervezőt, hogy erre figyeljen.

Icus később, már a helyszínen szembesült azzal, hogy volt működő internet, de ezt Kornélnak nem árulta el. Tudta, hogy ha megtudja, belebújik a gépébe, és a felhőtlen együttlétnek vége.

Zürichben a reptéren várta őket az iroda munkatársa, egy kényelmes terepjáróval. Három órányi autózás után megérkeztek.

Vivien a megszokottnál is jobban bírta a gyűrődést. Icus nagyon büszke volt a szeme fényére.

A ház nem volt képeslap-szép. Valódi volt, fából, csendből, levegőből. Igazi hegyi kuckó, kívülről.

Belül ultramodern felszerelések: konyha, fürdőszoba, a nappaliban márványkandalló. Svájci gépészeti berendezések. Kelleni is fog, így az ősz közepén a fűtés.

Vivien szobája közvetlenül a hálószoba falszomszédságában volt. Icus szíve szerint gyakrabban engedte volna maguk közé az ágyba Vivient, de ebben Kornél kérlelhetetlenül következetes volt.

– Külön ágyban kell aludnia. Úgy lesz igazán önálló, nem egészséges dolog a közös ágyban alvás.

Amikor reggelente ketten maradtak otthon, Icus élvezte Vivien közelségét, melegségét a közös ágyban.

Ez volt az ő titkuk.

Napok teltek el. Séták, hegymászás, futkározás, mindenféle kreatív játék és sok-sok nevetés.

Vivien kivirult. Szemmel láthatóan jót tett neki a friss levegő és a sok fizikai aktivitás. Jól bírta, lány létére igazi kis vasgyúró alkat.

A negyedik napon reggeli közben Kornél felvetette Icusnak, hogy a két óra járásra lévő település biopiacán ma van a vásári nap. Ilyenkor nagyon sok árus jön a környező tanyákról, és mindenféle helyi terméket árusítanak.

– Mi lenne, Icus, ha leszaladnék? Bírom a tempót, és két órára haza is érhetek. Nem bóklászok, célirányosan vásárolok, nem hagylak magatokra sokáig. Kibírjátok? Nem fogtok félni itt kettesben?

– Én félni? Úgy látszik, még mindig nem tudod, hogy ki a párod, Kornél. Menj nyugodtan. Ha van helyi méz, és gyümölcs, bármi, hozzál bőven. Mi jól megleszünk, ne aggódj.

– Sietek, délután itt vagyok. Dőljetek még vissza az ágyba reggeli után.

Icus visszaaludt. Furcsa álomból ébredt. Ránézett az órájára.

Tizenegy.

– Vivien – szólt halkan. – Hogyhogy nem bújt ide mellém, mint máskor?

Hangosabban is megpróbálta. Semmi. Kipattant az ágyból, és a gyerekszobába rohant.

Vivien aludt. Túl mélyen. Amikor megérintette a homlokát, felsikoltott.

Forró. Azonnali lázmérés. A digitális lázmérő 39,5-öt mutatott.

– Te jó ég, mi ez?

– Ne pánikolj, ne pánikolj! De pánikolt.

Azonnal gyógyszer kell. De az kevés lesz, lassan hat.

– Még jó, hogy hoztunk.

De az lassú, túl lassú – dadogta fennhangon.

Tudta, érezte, hogy itt azonnali segítségre van szükség.

A nagyi. Mit mondott a nagyi? Nem figyeltem, legyintettem. Ódivatú.

Hideg víz… De milyen hideg?

Mondta, biztosan mondta. A nagyi biztos, hogy mondta. Ő mindig mindent tudott.

A fürdőszobában már folyt a víz. Túl hideg, érezte, és megállt.

Ez nem biztos, hogy jól van így. Ez nagyon hideg.

Eszébe jutottak a nyári balatoni csobbanások. És a sok hirtelen szívhalál, amikről gyakran olvasott.

Eszébe villant: Van netünk. Van internet. Rohant, és felnyitotta a laptopját.

Nem ellenőrzött, nem mérlegelt. Gépelt. Tünetek, a kor, a láz számokban kifejezve.

A válasz gyorsan jött: Fokozatos visszahűtés. Semmiképp sem hirtelen.

Felkiáltott:

– Persze, hogy lehettem ilyen hülye. Jéghideg vízbe ültettem volna. Megölhettem volna.

Elzárta a csapot, újraengedett vizet, már meleget, kézzel keverte.

És akkor egyszer csak beugrott.

A nagyi.

– Kislányom, a lényeg, hogy a negyven fokhoz képest a harmincöt is hideg. Erre vigyázz. Mint mindenben, itt is a fokozatosság a lényeg.

Icus egy pillanatra lehunyta a szemét. A nagyi. Ő megmondta.

Már tisztán emlékezett.

A víz hőmérsékletét ellenőrizte, és fokozatosan kezdte hűteni Vivient.

Egy óra múlva Vivien magához tért.

Jót tett neki a kádban való fokozatos lehűlés. Visszatért az életkedve, kitisztult a tekintete.

Túl volt a nehezén. Icusnak beugrott egy szó: Lázgörcs.

Hallotta valahol, valamikor. Félelmetesen hangzik.

Megpróbálta elhessegetni a gondolatát is. Na, nem most fogja megnézni a gépén, hogy mi az.

Kornél visszatérve egyből látta, hogy valami nagyon komoly dolog történt a távollétében.

Icus az a típus volt, hogyha sikeresen megoldott egy problémát, utána már nem drámázott. Sohasem játszott mártírt, ezt a környezetétől is megkövetelte.

Tegye mindenki a dolgát, és akkor minden rendben lesz. Ennyi, ne dumáljon róla, oldja meg.

– Kornél, nincs nagy gond, de volt itt egy kisebb fajta lázkatasztrófa. Hívd Alexandert, hogy vigyen bennünket egy klinikára. Vivient ki kell vizsgáltatnunk.

A klinikán megállapították, hogy agresszív vírusfertőzést kapott Vivien, amit gyógyszerekkel és sok pihenéssel rövid időn belül helyre lehet állítani.

Maradjanak nyugodtan, a hegyi levegő az egyik legjobb kiegészítő gyógymód.

Az orvos megpróbálta Icust megnyugtatni:

– Amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is múlik az ilyen korú gyerekeknél ez a fajta betegségtünet.

– Nagyon jól oldotta meg a feladatot, kedves anyuka. Sokan nem tudják, hogy ilyen helyzetekben mi a teendő.

– A nagymamám tanította meg velem, hogy ilyenkor mit kell tennem.

Kornél a visszaúton magába fordulva nézett ki az ablakon, Vivien kezét simogatva.

Visszatérve a házba könnyes szemmel állt Icus elé.

– Itt kellett volna lennem. Magatokra hagytalak a nagy bajban benneteket valami semmi kajáért. Hogy fordulhatott ez elő? Bocsáss meg, Icus.

– Drága Kornél, nem hibáztál. Így alakult és kész. Már ne drámázzunk rajta. Menjünk tovább, érezzük jól magunkat. Nagy szerencsénk, hogy a nagyi velünk volt.

Aznap este, amikor Vivien már nyugodtan aludt, Icus még sokáig ült mellette.

Arra gondolt, milyen különös dolog a tudás.

A nagymamája évtizedekkel korábban mondott neki valamit, amit akkor talán csak egy újabb öregasszonyos tanácsnak tartott. Aztán eljött egy pillanat, amikor szüksége lett rá.

És benne megmaradt a tanítása.

Közben ott volt az internet is. Egy olyan tudás, amely ma már szinte bárhonnan elérhető.

Icusnak nem kellett tudnia mindent. Elég volt tudnia, hol keresse azt, amire szüksége van.

A nagyi tudása és a világ új tudása azon a délelőttön valahogy összeért.

Két külön világ. Egyetlen cél. Hogy a tudás akkor legyen ott, amikor szükség van rá.

És talán ez a technológia egyik legjobb arca. Nem az, amikor helyettünk gondolkodik.

Hanem amikor segít hozzáférni ahhoz, amit az emberiség már egyébként is tud.

A nagyi már nem volt ott. A tudása még igen. Valami megőrizte.

És amikor szükség volt rá, elérhetővé tette.