Egy jegyzet arról, milyen ma fiatalnak lenni

Sokan azt mondják, hogy a mai fiataloknak könnyebb. Több lehetőség, több eszköz, több tudás áll rendelkezésükre.

Lehet benne igazság. Csak van egy másik oldala is.

A mi időnkben, ha valaki gitározni kezdett, még volt benne valami „próbálkozunk” érzés. Nem kellett azonnal jónak lenni. Egy-egy országban volt pár igazán nagy név, a többiek meg keresték a saját hangjukat. Volt tér a fejlődésre, volt idő hibázni.

Ma? Minden faluban van egy tucat virtuóz.

Technika, sebesség, pontosság. Tökéletesen játszanak. Csak közben eltűnt az út. Az a bizonyos „nem tudom még, de csinálom” állapot.

Ugyanez a sportban. Kosárlabdáztam. Szerettem. Nem is voltam rossz. A mi időnkben különbségek voltak játékos és játékos között. Karakterek, stílusok, hibák, erények. Ettől volt élő.

Ma egy 6–8 éves gyerek olyan dolgokat csinál a labdával, amit régen a legjobbak. Olyan edzésmódszerek vannak, hogy mindenki tud mindent. Egy szintről indulnak.

És itt jön a kérdés: ha mindenki tud mindent, akkor ki miben különbözik?

Régen a csapatokat a helyi gyerekekre építették. Ismerték egymást, együtt nőttetek fel, együtt fejlődtetek. Volt időd beletenni éveket. 10–12–14 évet.

Aztán jött a lehetőség.

Ma? Egy pillanat alatt lecserélnek. Jön egy jobb, gyorsabb, erősebb. Kész. Te meg ott állsz, és nem érted, hová lett az a sok év.

Persze, értem. Fejlődés. Edzésmódszerek. Tudomány. Üzlet. Csak közben valami végleg átalakult.

Maga az út.

Az, hogy nem kell azonnal jónak lenni, hogy lehet keresni, hibázni, alakulni, hogy nem kell mindent azonnal összehasonlítani, hogy legyen idő beérni, kifejlődni.

Nem tudom, hová vezet ez. Csak azt látom, hogy ma sokkal többen tudnak nagyon jól valamit, és közben egyre kevesebben élvezik igazán.

Lehet, hogy ma mindenki gyorsabban tanul. Lehet, hogy technikailag jobbak.

De közben eltűnik valami, amit nem lehet tanítani.

Az, amikor még nem tudod, mit csinálsz, csak érzed, hogy csinálnod kell.
Amikor nem a tökéletesség hajt, hanem a vágy.

Sajnos már üzleti érdekek és piaci elvek szerint működik minden. Ez valószínűleg így is marad.

És talán a legnagyobb különbség az, hogy régen nem néztek az ügynökök.

Nem volt minden mozdulat rögzítve, visszajátszva, összehasonlítva.

Lehettél rossz, lehettél ügyetlen, lehettél önmagad.

Ma minden azonnal látszik. És ami látszik, azt azonnal mérik is.

Talán ezért van az, hogy sokan már el sem indulnak. Vagy elindulnak, de közben végig félnek.

Nem attól, hogy nem sikerül kihozni magukból a maximumot, hanem attól, hogy nem elég jók. Vagy egy sérüléstől, ami bármilyen korban, bármennyi áldozat után véget vethet mindennek.

És ez már egy sokkal keményebb pálya, mint a mi időnkben volt.