Van az a pont, amikor az ember rájön: nem ő hordja az órát - az óra hordja őt. Nálam ez egy barát elvesztésében mutatkozott meg, egy furcsa technológiai mellékhatásként. Mély barátság volt, valami törékeny, finom dolog, egy évig fontosak voltunk egymásnak. Aztán megérkezett az életünkbe a kütyü, ami mindent tud rólunk, kivéve azt, mikor legyen kussban: az elcseszett okosóra.

 

Én hajnalban élek. A gondolat, az öröm, a baj akkor jön. Ha fontos vagy nekem, megosztom veled. Régen ebből nem volt gond: a telefonja aludt a konyhapulton, az okosóra meg már vele az ágyban. Ki tudhatta, hogy a pittyegős fajta? Aztán jött a végzetes üzenet: „Figyelj, Barátom, ne írj rám hajnalban… az órám felébreszt.” Ott álltam, mint egy idióta: én mivel bántottam? Nem egy óra rázta fel az álmából? És ami igazán fájt: nem az órát némította le. Engem. Én lettem a zavaró tényező, nem az a kurva pittyegés. Innentől mindegy is volt - a technológia közénk lépett.

 

És ez még csak a kezdet. Ma már mindenkinek van valamilyen digitális barátja. Csak az enyém még nem szól rám, hogy „aludj többet”, „ma 11 lépéssel kevesebbet tettél meg”, vagy hogy „a pulzusod alapján valószínűleg meghalsz.” Hallunk ilyen sztorikat naponta. A kedvencem: egy ismerősöm kiment futni a városon kívülre. Egyszer csak az órája visítani kezdett: „350-es vérnyomás észlelve! Hívtam mentőt! A GPS alapján megtalálja, maradjon egy helyben.” A csávó majdnem ott halt meg - nem a vérnyomásától, hanem a pániktól. A rémület másodpercek alatt az egész életét végigpörgette benne: „Meg fogok halni egy kietlen mezőn, a világ végén? Mi lesz a kutyámmal? Hol vagyok egyáltalán?”

 

Aztán jött a második kör: „Legalább minden teher lemegy a vállamról. A főnököm cseszheti az eheti átadást. A bank se lát többet tőlem. A válóper lezárult, nem örökli a cuccaimat az a szemét. De a kutya… az nagy baj. Az nagyon idegesítette, sőt csak az idegesítette igazán” Mire a mentő odaért, kiderült: az óra simán lemerült, és összevissza mért. A nővér meg csak annyit mondott: „Uram, a pulzusa normális. Ez a zihálás inkább stresszre utal. Igyon herbateát.” Mire ő: „Hogyne lennék stresszes, ha egy óra azt üvölti a csuklómon, hogy haldoklom?!”

 

Ez a modern életünk. És itt vissza is kanyarodok a valamikori barátomhoz. Nem haragszom rá. Ő ki akarta beszélni a feszültséget, csak hogy azt nem én okoztam. Hanem egy pittyegő bilincs a csuklóján. Ez nem egyedi történet. Ma már nem a saját döntéseink alapján közeledünk vagy távolodunk. A kütyü tol arrébb minket. Lassan, látszólag finoman, mintha segíteni akarna. Először a reggeledbe szól bele. Aztán a ritmusodba. Aztán a tested működésébe. Aztán abba, hogy mit érezz.

 

Egy idő után már nem te tudod, mikor vagy fáradt - az óra tudja. Nem te érzed, milyen napra ébredtél - az óra jelzi. Nem te veszed észre először, ha valaki hiányzik - előbb rápillantasz egy kijelzőre. És mire észbe kapsz, már nem a másik ember hiányzik, hanem a rezgés, a pittyegés. Az apró jel, amitől úgy érzed, figyelnek - pedig csak mérnek.

 

Így lesz lassan minden döntésed külső. Mintha a csuklódon lakna valaki, egy halk, kitartó kis coach, aki többször szól bele az életedbe, mint korábban bárki. A végén meg tényleg csak egyetlen dolog marad meg belőled: a gondolataid, amiket még ő sem tud kiolvasni. Még.

 

És ilyenkor jut eszembe a régi, hagyományos óra. Ami csak ketyegett és békén hagyott. Egy kis mechanikus szabadság volt a csuklón.

 

A barátomat elveszítettem - nem valami nagy dráma miatt. Csak egy óra volt erősebb nálam.

​