Fiatalon sokáig azt hittem, hogy vannak körök, ahová ha az ember egyszer bejut, onnantól minden más lesz. Tisztább, élvezetesebb, hatékonyabb. Kevesebb a probléma és több a siker. Aki belül van, az már tud valamit. Valami olyat, amit mi kívülállók csak a szájunkat tátva figyelünk és reményünk sincs arra, hogy belülre kerüljünk.

Vágytam ezekre a körökre. Művészekére, sportolókéra, jogászokéra, katonákéra, rendőrökére, technológiai arcokéra. Mindig az életem aktuális szakaszához illőkre. A lényeg az volt, hogy zárt legyen. Hogy ne lehessen csak úgy belesétálni. A zártság ígéret volt. Minőség. Tudás. Valami magasabb szintű dolog.

 

Hamar világossá vált számomra, hogy a bekerülés záloga az áldozatvállalás, a lojalitás. Én meghoztam a szükséges és elvárt áldozatokat.

Aztán sorra bejutottam néhány körbe. Nem csak úgy véletlenül. Dolgoztam velük, mellettük, nekik. Belül voltam, hallgattam, figyeltem, része voltam a működésnek. És ott, valahol az első lelkesedés után, elkezdett motoszkálni bennem Montaigne kérdése: mi az az általános hazugság, amit ebből a körből kifelé képviselünk?

Nem úgy hazugság, hogy szándékosan félrevezet másokat. Inkább egy közös díszlet ez. Egy egyezség. Hogy kifelé megmutassuk, erősebbek, összeszedettebbek, magabiztosabbak vagyunk. Hogy nálunk rend van. Hogy mi már megoldottuk. Mi másoktól többre vagyunk képesebbek.

Belül viszont egészen más a helyzet.

Állandó időzavar. Határidők, amik egymásra csúsznak. Projektek, amik sosem készülnek el igazán. Kimondott és kimondatlan félelmek. Egészségügyi nyavalyák. Kapcsolati káosz. Kényszermosolyok egy tárgyalás előtt. Fáradtság, amit nem illik kimondani. Döntések, amiket halogatnak, mert senki nem akarja vállalni a következményeket.

Ugyanaz a zaj, mint mindenhol máshol. Csak drágább bútorok között. Csak jobb öltönyben. Csak nagyobb szavakkal. És állandó likviditási zavarral.

Egy idő után feltűnik, hogy a meglévő problémák nem különböznek a körön kívüliek problémáitól. A különbség nem a problémák súlyában van, hanem abban, hogy a zárt körvonal takarásában van.  Kívülről ezek a körök stabilnak tűnnek. Belülről azonban törékenyek. Folyamatos karbantartást igényelnek, mint egy régi gép, ami még működik, de már minden alkatrésze recseg, ropog.

A legnagyobb tanulság nem az, hogy csalódtam. Hanem az, hogy megnyugodtam. Mert rájöttem, hogy nincs lemaradásom. Nincs titkos tudás, amit elmulasztottam volna. Nincs olyan ajtó, ami mögött hirtelen eltűnik az élet súlya.

A körön belül sincs könnyű élet. Ott sincs több idő. Ott sincs kevesebb félelem. Ott sincs kevesebb kudarc, csak ügyesebb a magyarázat.

Ezért mondom ma már azt, amit fiatalon nem tudtam volna elfogadni: ne vágyj a körbe. Nem azért, mert rossz. Hanem mert nem az, aminek hiszed. Amit elvesz, az az illúzió. És abból mindenkinek eleve kevés van. Pedig a túlélés hatékony eszköze az illúzió. Amikor ebből egyre kevesebbel rendelkezünk, egyre inkább kiábrándulunk. Hogy miből? Mindenből.

Ha mégis bejutsz, nézz körül nyugodtan. Tanulságos. Józanító. De ne gondold, hogy ott kezdődik az élet. Az élet mindenhol ugyanott kezdődik, ahol te vagy. A körön belül legfeljebb gyorsabban jössz rá erre.

Itt a jelentés. A körön belülről.