​

 

Van egy pont, ahol a segítség egzotikuma véget ér. Ahol a „majd segítünk nektek” lelkesedés helyét átveszi valami egészen más: a szegénység szaga. Amitől megfeszül a tekintet, megváltozik a hang, és hirtelen mindenki nagyon elfoglalt lesz.

 

Amikor valaki bajba kerül - igazán, mélyen, megkerülhetetlenül - eleinte sokan mellé állnak. Őszintén. Szeretetből. Tenyerükből adják a reményt. De ahogy telnek a hónapok, és kiderül, hogy nagyobb a baj, mint elsőre látszott, szépen lassan elmaradnak. Nem rosszindulatból. Egyszerűen csak addig segítenek, amíg a segítség könnyű. Amíg nem kerül túl sok időbe, túl sok érzelembe, túl nagy szembenézésbe. Amíg még egzotikum van benne.

 

Aztán egyszer csak elillan. És marad helyette a „szegényszag”. A teher. A félelem, hogy „hátha rajtam marad”. Ilyenkor a legtöbben hátrébb lépnek. Nem azért, mert rosszak. Hanem mert gyengék. Kevesen bírják el a hosszú távú hűséget. A reményhez erő kell. A kitartáshoz állóképesség. Ahhoz pedig, hogy végignézd, hogyan küzd valaki napról napra a felszín felé - szemben az árral - olyan ember kell, aki már volt lent. Ott, ahol nem egzotikus a sötét, hanem ismerős.

 

Azért tart ki az, aki még mindig itt van. Mert volt már ilyen szaga. Mert felismeri a mozdulatokban a saját múltját. Mert tudja, hogy amit most lát, az nem a vég, hanem úszás. Felfelé. Lassan, csúnyán, néha kapkodva  de felfelé.

 

És eljön a nap, amikor kibukkansz a felszínre. Először csak levegőt veszel. Aztán körbenézel. És belátod: azok, akik akkor elfordultak, nem rosszak. Csak nem a te embereid. És ez így van rendben.