A TRESCH-ESSZÉ – HÁROM GENERÁCIÓ HANGJA
A Tresch-esszék középpontjában Tresch Milán áll.
Esszéit Milan Tresch & Co. néven jegyzi.
Ő írja ezeket a szövegeket - a saját korosztálya ösztöneivel - úgy, hogy mögötte ott áll az apja tapasztalata és mindaz a tudás, amit a nagyapja hagyott rá. A nagyapa már nincs köztünk, de a szemlélete, a munkához való viszonyulása és a lényeglátása ma is része annak, ahogyan Milán látja a világot.
Van még valaki, akit itt külön meg kell nevezni: Tresch Edó, Milán édesanyja. Ő adta azt az érzelmi tartást és emberi irányt, amely nélkül ez a hang ma nem így szólna. Csendes jelenléte ma is része ezeknek a történeteknek.
A Tresch-esszé ezért három generáció összegzett tudásából születik, mégis egyetlen hangon szólal meg. A mondatok gyorsak, lényegre törők és őszinték; nincs körülírás, nincs díszítés, nincs mellébeszélés. A szövegek gyakran erős metaforákra épülnek - éhes ragadozó, szegényszag, a segítség egzotikuma – mert ezek mutatják meg a világ működését a maga nyers valóságában.
A Tresch-esszék célja egyszerű: kimondani azt, amit mások csak gondolnak.
Fiatal hang, mögötte egy család három generáción át formálódó tapasztalatával.
Ez a Tresch-esszé: valóság, túlélés és tisztánlátás - emberi hangon.
A Tresch - szövegek közös történetből születnek - Milán ír, Csabi, az apja mesél, Edó tart, a nagyapa figyel a sorok között.
Szegényszag
Van egy pont, ahol a segítség egzotikuma véget ér. Ahol a „majd segítünk nektek” lelkesedés helyét átveszi valami egészen más: a szegénység szaga. Amitől megfeszül a tekintet, megváltozik a hang, és hirtelen mindenki nagyon elfoglalt lesz.
Amikor valaki bajba kerül - igazán, mélyen, megkerülhetetlenül - eleinte sokan mellé állnak. Őszintén. Szeretetből. Tenyerükből adják a reményt. De ahogy telnek a hónapok, és kiderül, hogy nagyobb a baj, mint elsőre látszott, szépen lassan elmaradnak. Nem rosszindulatból. Egyszerűen csak addig segítenek, amíg a segítség könnyű. Amíg nem kerül túl sok időbe, túl sok érzelembe, túl nagy szembenézésbe. Amíg még egzotikum van benne.
Aztán egyszer csak elillan. És marad helyette a „szegényszag”. A teher. A félelem, hogy „hátha rajtam marad”. Ilyenkor a legtöbben hátrébb lépnek. Nem azért, mert rosszak. Hanem mert gyengék. Kevesen bírják el a hosszú távú hűséget. A reményhez erő kell. A kitartáshoz állóképesség. Ahhoz pedig, hogy végignézd, hogyan küzd valaki napról napra a felszín felé - szemben az árral - olyan ember kell, aki már volt lent. Ott, ahol nem egzotikus a sötét, hanem ismerős.
Azért tart ki az, aki még mindig itt van. Mert volt már ilyen szaga. Mert felismeri a mozdulatokban a saját múltját. Mert tudja, hogy amit most lát, az nem a vég, hanem úszás. Felfelé. Lassan, csúnyán, néha kapkodva de felfelé.
És eljön a nap, amikor kibukkansz a felszínre. Először csak levegőt veszel. Aztán körbenézel. És belátod: azok, akik akkor elfordultak, nem rosszak. Csak nem a te embereid. És ez így van rendben.
Kapcsolat
„Mindig keresem az új és izgalmas lehetőségeket. Írj bátran, vegyük fel a kapcsolatot!”