Az ember a párja elvesztése után, főként ha ez negyvenöt év együttlét után történik, elkezdi keresni önmagát. Tudja, hogy egyedül nehéz lesz, hiszen ez az életforma teljesen eltér attól, amit megszokott. Egy porcikája sem kívánja, és félelmetesnek is tűnik. Ha csak visszagondol a párja utolsó nagy küzdelmére, és arra, hogy még rá is várhat valami hasonló, megretten attól, hogy vajon őt segíti-e majd valaki. Vagy egyedül kell végigküzdenie az utolsó menetet. Ez a gondolat ijesztő.

Negyvenöt év, egy teljes élet. Maga az aktív évek teljessége. A személyiségünk jelentős része feloldódik a másikban, és vele megy oda, ahová ő megy. Nem a semmibe, az biztos.

Itt maradsz, és nézel ki a fejedből. Az elején sokkoló a fájdalom. Később átalakul valami mássá, de a hiánya folyamatosan jelen van. Nagy dolgokban, fontos döntéseknél, de egy egyszerű mosásnál is, vagy a portörlés hiányában.

Aztán történik valami. Megszületik a vágy, hogy újraépítsd az identitásodat, és visszanyúlsz a múltba. Ma az online tér könnyűvé teszi a kutatást és a kapcsolódást.

Az első ismerős nevek heuréka-érzéssel töltenek el. Megvan. A legjobb barátom volt. Kapcsolódunk, lelkesek vagyunk, felelevenítünk, vagy inkább próbálkozunk. Tele vagyunk szeretettel.

Aztán történik valami. Sok lesz, túltoljuk, és el-elmaradunk. Ötven év távolság, kevés élő emlék a közös múltból, félszáz év külön élet, más problémák, semmi aktuális közös ügy.

Közben keresel tovább, találsz is, könnyeztek is, jó érzés is. De az idő, a távolság, a rigolyák. Majd később, valamikor, valahol.

És ami most jön, attól óvva intek mindenkit. Rátalálsz a diákkori szerelmedre, az első szerelmedre. Megnézed a Facebook-profilját. Már a nyitóképtől véged van. A profil tele van az elmúlt évek képeivel: Balaton, túrák, ünnepek, barátok. Mindegyik kép a sportosságról, a magabiztosságról, a stabilitásról szól. A szíved úgy ver, mint régen. Elköveted a hibát, aminek az árát hamarosan megfizeted.

Bátortalanul ráírsz. Már fizikai fájdalmaid vannak az egyhetes várakozás alatt, amíg megjön a reakció: „Igen, Csaba, én vagyok.” „Írhatok?” „Miért ne…” Jön a válasz, és véged van.

Itt is elfelejted, hogy eltelt ötven év. Gyerekek, unokák, saját aktív élet. Ezekre alig figyelsz. Belecsúszol egy olyan érzelmi állapotba, amelyből nehéz lesz kijönni.

Téves a feltételezés. Nem vár rád a múltadból senki. Eltűntél, elsodródtál. Nem épül új közös jövő. Már, hogy is tudna.

És közben egyre világosabb lesz, hogy nem őt keresed igazán, hanem azt, aki akkor voltál mellette. Azt az embert, aki még nem tudta, mi az, amit elveszíthet.

A múlt nem jön vissza. Csak egy darabot ad vissza belőled, amit már nem tudsz ugyanoda visszailleszteni.